2012. január 21.

Vonalak

  Amikor kicsi voltam, nagyapám egy tiszta fehér lapot rakott elém és azt mondta, hogy ez a világ… Elővett egy rakás írószert: tollakat, filceket és ceruzákat. Mind más és más színben pompázott. Eddig ismeretlen világ tárult elém. Bátortalanul kezembe vettem egy narancssárga ceruzát. Óvatosan forgattam ujjaim között, mintha csak egy drága műtárgy volna.
  - Rajzolj valamit - szólalt meg nagyapám.
  Zavarba jöttem, amikor az asztalra néztem és láttam azt a rengeteg eszközt, amit használhatok. Kérdőn néztem fel nagyapámra, de ő csak mosolygott és kiment. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit is rajzoljak a papírra. A családot, virágokat, cicákat, kutyákat? A ceruzák élettelenül hevertek előttem és kinyújtottam feléjük a kezem. Majd visszahúztam. Végül csukott szemmel nyúltam feléjük. Egy kéket sikerült megragadnom. Kis bárányfelhőket rajzoltam vele, aztán citromsárgával Napot. Zöldellő rét és barátságos mókusok jelentek meg a lapon. Legalábbis én annak láttam a kusza, színes vonalakat. Mikor elkészültem, rohantam nagyapámhoz és ingujjánál fogva húztam be magam után. Szemügyre vette az alkotásom, halvány mosoly ült ki az arcára, eltette a rajzom, de nem szólt.
  Néhány évvel később, mikor kisiskolás lettem, ugyanezt megcsináltatta velem. Most fekete körvonalakkal határoltam a kiszínezendő részeket. Tengerpartot rajzoltam különböző kagylókkal a parton és halakkal a tengerben. Felismerhetőbbek voltak az alakok, mint a régi művemen, de nagyapa megint csak fogta az alkotásom és eltette. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért csinálja ezt, hiszen nem vagyok egy művészalkat…
  Amikor gimnazista lettem, újra elém került a fehér papír. Az írószerek bő választékából most a tollakra esett a választásom. Színek kavalkádja táncolt a papíron. Kék, zöld, barna, sárga, piros és ki tudja még mi. Ezek közül sok csak kiegészítette a többi színt. Értetlenül néztem a papírra és letettem a tollat. Mi ez? A papíron mindössze színes vonalakat láttam. Ekkor lépett be nagyapám, kezében előző munkáimmal. Leült mellém és rápillantott a mostani rajzomra. Szeméből semmit sem tudtam kiolvasni, csak vártam, hátha megmagyarázza nekem, miért kellett ezeket csinálnom. De nem válaszolta meg a kérdésimet. Felállt és kiment, az asztalon hagyva a lapokat. Tanulmányozni kezdtem őket, azonban nem láttam rajtuk semmi különöset. Talán a rajzórák javítottak valamennyit a színvonalon… Félbe hajtottam a papírokat és betettem őket a táskámba, majd haza mentem.
  Ma kezem ügyébe akadt a három rajz. Értetlenül néztem őket, most se értettem, hogy mit jelentenek. Az ágyra tettem őket és folytattam a takarítást. Egy régi képet törölgettem, melyen az egész család szerepelt. Tekintetem egy idős, magas férfira siklott. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem egy régi tolltartót, és az ágyra borítottam tartalmát. Ölembe vettem egy papírt és rajzolni kezdtem. Fél órával később készen is voltam. Már megint vonalak… Nem voltam túl kreatív. Összehasonlítottam előző műveimmel az újat. Az utolsó rajzom leginkább a gimnazista korihoz hasonlított. Vonalak és színek. Egyetlen lényeges különbséggel. A mostaniról hiányzott egy domináns szín…
  A papír a világ. Az íróeszközök az emberek. Mindenki maga dönti el, hogy mivel dolgozik, azaz kikkel veszi körül magát. A színek a barátaimat a szeretteimet jelképezik. A ceruza, noha apró nyomokat hagy, kiradírozható. Ám a tollal rajzolt körvonalak kitörölhetetlenek maradnak, mint a jó barátok. Az emlékeink olyanok, mint az egyes rajzaink. Változnak, egy-egy szereplő kicserélődik vagy eltűnik… Ezt akarta mondani vajon a nagyapám? Feltehetőleg igen. Remélem, most büszke rám; akárhol is legyen…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése