Keserédes szerelem - 4. fejezet

Shelley

Csurom vizesen álltam az ajtóban, nyirkos ruháim testemhez simultak. Ázott hajamat próbáltam rendbe szedni, hogy némiképp tűrhetőbb legyen a megjelenésem, de nem jártam túl sok sikerrel. Három erőtlen kopogásra futotta az erőmből, többre, ha akartam volna sem lettem volna képes. Hirtelen támadt lendületemet maradéktalanul szétcincálta a kép, mely visszavonhatatlanul beleforrt az emlékezetembe. Dühített a tehetetlenségem. Talán, ha utána mentem volna tegnap, akkor most minden másként lenne. Milliónyi mi lett volna, ha jutott eszembe.

Szapora léptek zaja hallatszott bentről, melyek egyre közelebb értek, mígnem kitárult előttem az öreg, gesztenyeszín ajtó. Barátnőm őzbarna szemeiben aggodalom és meglepettség csillant, ahogy végig pillantott rajtam teljesen elsápadt. Alabástromszín bőre még világosabb árnyalatra váltott, ajkai szétnyíltak a döbbenettől, majd hangtalanul összezárultak. Másodpercek teltek el, mire képes volt befogadni azt a szánalmas látványt, amit nyújtottam.

Küzdöttem a bennem tomboló érzelmi viharral, de végül győzedelmeskedett felettem, Ramona karjaiba omolva könnyek peregtek végig az arcomon. Barátnőm viszonozta az ölelést, olyan szorosan fonva körém karjait, mint egy anya, ki féltőn óvja gyermekét.

- Ne haragudj, nem akartalak összekoszolni - húzódtam el tőle.

- Shelley ne legyél ennyire bolond! - korholt le, miközben magához vont.

- Sajnálom… - csak ennyit bírtam kinyögni, mielőtt újabb hullám söpört rajtam végig, testem önkéntelenül rázkódott.

- Én is sajnálom Shell! - fejezte ki együttérzését Ramona. Végül már ő sem bírta könnyek nélkül.

Miután sikerült annyira összeszednem magamat, hogy beszélni tudjak, kihátráltam az addig oly megnyugtató szorításból.

- Most már jól leszek - nyugtattam meg még mindig holt sápadt barátnőmet, aki ezek után sietősen betessékelt és mielőtt bármit is mondhattam volna még, felrohant az emeletre. Míg vártam rá, belepillantottam a mellettem csüngő tükörbe. A képmásom borzalmasan festett, arcom csupa sár volt, hajamból fűcsomók álltak ki, a ruhámról nem is beszélve. Annyira szégyelltem, hogy így kell látnia, szánalmasan…

Ramona, kezében egy zöld törölközővel tért vissza. Jobb színe volt, mint néhány pillanattal ezelőtt, megpróbálta összeszedni magát, hogy erősnek mutatkozzon. Mindig is úgy törődött velem, mintha a testvére lettem volna, mikor bajban voltam segített kihúzni, ha a föld felett szárnyaltam, akkor velem együtt örült. Nagyon közel álltunk egymáshoz, bármikor számíthattunk a másik támogatására. Amikor átverték a pasik az én vállamon sírta ki bánatát.

Szegénynek nem volt könnyű az élete, ám mégis olyan méltósággal viselte, hogy az irigylésre méltó volt. Soha senkinek nem mutatta, ha lelkileg romokban hevert, kifele állandóan mosolygott. Egy kívülálló számára ő egy örök optimista, vidám csajszinak tűnhetett, ami így is volt, de ez a mosoly sokszor csak maszkként szolgált. Leginkább egy bohóchoz lehet hasonlítani. Mindenkinek mosolyt csalt az arcára, de nagyon keveseknek engedte láttatni, hogy milyen is valójában, mikor lekerül róla az álarc.

Kiskorában egy autóbalesetben vesztette el a szüleit. Intézetbe került, mert a nagyszülei akkor már annyira idősek voltak, hogy nem tudtak volna egy 3 éves, eleven kislányról megfelelően gondoskodni. Később nevelőszülőkhöz került, akiknek nem születhetett gyermekünk, ők mindig is úgy nevelték, mintha a sajátjuk lett volna. Nem éreztették vele, hogy kívülálló, amit csak tudtak megadtak neki és mind a mai napig támogatják, amiben csak lehet. Robert, a nevelőapja segítségével nyitotta meg két évvel ezelőtt a virágboltját. Világéletében szerette a növényeket, órákig képes volt köztük ücsörögni, beszélni hozzájuk, sőt olykor még énekelt is nekik.

Amíg az üzleti életben sikeres volt, addig a szerelemben már kevésbé. Naivsága miatt nagyon sokszor kellett csalódnia, szinte mindegyik pasija átverte vagy megcsalta. Ebből kifolyólag egy ideje már feladta a párkeresést, egyszerűen csak megpróbálta élvezni az életet.

- Csavard ezt magad köré - nyújtotta felém a törölközőt -, és gyere velem, mielőtt megfázol itt nekem.

- Köszönöm - emeltem rá jelentőségteljesen a tekintetemet.

- Jaj, ne hülyéskedj már! Ez a legkevesebb, amit tehetek. Na, de gyere - intett, hogy kövessem a fürdőbe.

Valóban jól esett a forró vízsugár, átmelegítette kihűlt testemet. Hajamból hosszú harc árán sikerült kihúzkodnom a beleragadt gazokat. Legnagyobb meglepetésemre még kavicsot is találtam benne, nem tudom hogyan került oda.

Gyorsan magamra kaptam a ruhákat, amiket Ramy már előre kikészített nekem. Szerencsére nem sokban különböztek a méreteink, bár ő kicsit másként öltözködött, mint én, de még így is sikerült olyan darabokat kiválasztania, amik stílusvilágukban közelebb álltak hozzám. Míg én a farmer és kockás ing kombót részesítettem előnyben, addig Ramona jobban kedvelte a csajosabb, extravagáns darabokat. Merészebben öltözködött, nálam. Egyetlen kiegészítőtől viszont soha nem vált volna meg, bárhová is ment, akár bevásárolni, dolgozni, randira vagy csak egy moziba mindig rajta volt a kötött, khaki sapkája. Be kell vallani tényleg nagyon illett is hozzá.

Csokis muffin, finom, kakaós aromája tekergőzött a nappaliban, betöltve az egész teret. A nyál önkéntelenül gyűlt össze a számban. Ettől az elképesztő illattól hatalmas, tátongó ürességet éreztem a gyomromban.

A sarokban álló, Viktória korabeli órára pillantottam, hát persze, hogy éhes voltam. Már délután öt óra is elmúlt, és tegnap reggel óta egy falatot sem ettem. Egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy bármit is legyömöszöljek a torkomon. Nem vágytam semmilyen ételre, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb muszáj lesz ennem valamit, és akkor már miért ne kezdhetném ezzel az ellenállhatatlan finomsággal. Leemeltem egyet a tányérról és hatalmasat haraptam belőle. Csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire éhes vagyok. Gyorsan befaltam a másik felét is, és mielőtt azt lenyelhettem volna, már nyúltam is a következőért.

- Te aztán ki vagy éhezve - cincogta barátnőm, széles mosolyra húzva ajkait. - Nem rég lett kész. Muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget és így sütésbe fojtottam…

- Jól tetted, mert ez mennyei! Leírhatatlanul zseniális, és, ha nem haragszol, akkor bekapok még egyet… kettőt - kacsintottam rá, miközben mellé telepedtem az apró kék és rózsaszín virágokkal díszített fehér kanapéra. Magam alá húztam jobb lábamat, hogy szembe fordulhassak vele. Egy gőzölgő itallal teli bögrét nyomott a kezembe. Óvatosan kortyoltam egyet belőle, de még így is megégette nyelvemet a forró jázmin tea. - Mondtam, hogy vigyázz, mert még meleg, de, ha szeretnéd, lehűtöm neked.

- Nem kell, köszi.

- Shell… - sóhajtotta Ramona, mialatt csokoládébarna haját csavargatta. Fogalma sem volt, hogyan is kezdjen bele - én… én sajnálom. Őszintén.

- Köszi, de…

- Várj! - vágott közbe felemelve mutatóujját. - Hadd fejezzem be. Tudom, hogy hülyén hangzik, mert én utáltam, mikor nekem mondogatták ezt folyton, de én pontosan tudom, hogy mit érzel és min mész keresztül. Vagyis csak részben, mert én a szüleimet vesztettem el és akkor még nagyon kicsi voltam… - lesütötte tekintetét, láttam, hogy fáj vissza emlékeznie. Bármilyen régen is történt, mind a mai napig ugyanolyan rosszul érintette az a szörnyű baleset. Szeme sarkából kicsordult a könny, végig gördülve rózsás arcán. - De attól még tudom. A mai napig elevenen él bennem az egész.

- Ramy ne… - kérleltem, de ő meg sem hallotta

- Hiába mondják, hogy idővel jobb lesz és könnyebb. Ez nem igaz. Ezer év elteltével is ugyanannyira fog fájni. Ez egy olyan seb, ami sosem gyógyul be igazán. Elég egy ismerős kép, illat, zene vagy bármi más a világon és máris eszedbe jut. Olyankor újra vérezni kezd a szíved. Erre nincsen gyógyír… Tovább kell élni ez igaz, de könnyebb mondani, mint megtenni.

- Igen…

- Hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy újra tudj élni, úgy igazán. Most még furcsa erről beszélni, de később menni fog, hidd el.

- Nem fog! - harsantam fel a kelleténél kicsit erőteljesebb hangon. - Ne haragudj, csak…

- Semmi gond, megértelek - simított végig a karomon. - Eleinte én is azt hittem, hogy nekem ez nem fog menni, de végül mégis sikerült. Észre sem fogod venni, mikor eljön az a pillanat, mert ez nem egyik napról a másikra történik, hanem szépen, fokozatosan. Majd én segítek, melletted leszek és támogatlak, amiben csak tudlak.

- Köszönöm. - Letettem a bögrémet az asztalra és magamhoz öleltem Ramy-t. Jól estek a szavai, noha igen nehéz volt elhinni, hogy valaha még élhetek normális életet. Nagyon távolinak tűnt. - Annyira hálás vagyok mindenért, amit értem teszel és tettél. Örülök, hogy van egy ilyen lenyűgöző barátnőm.

- Jaj, ne csináld már! Meg akarsz ríkatni? - mosolygott rám szemét dörzsölgetve.

- Nem ez volt a fő célom, legalábbis nem ezért jöttem, de hát… - viccelődtem vele.

- Hanem?

- Hanem, mert kitaláltam valamit, amihez kéne a segítséged, mert egyedül nem biztos, hogy képes vagyok rá.

- És mi lenne az? - vonta fel a szemöldökét.

Előkotortam a gyűrűt, amit Rick készíttetett nekem és mindent elmeséltem. Jake szavai csak úgy özönlöttek belőlem, olykor még a levegővételről is elfeledkeztem, annyira bele lendültem. Ramona lélegzetvisszafojtva hallgatta, nem szólt közbe egyetlen egyszer sem, csak az arcán tükröződött a döbbenet. Erre még ő sem számított. Elképedve vizslatta a kezembe lévő ékszert, majd átnyújtottam neki, hogy tüzetesebben is megvizsgálhassa.

- Ez álomszép! - hüledezett, összevissza forgatta a kis csodát, de még mindig nem tudott betelni vele. - Tényleg ő tervezte? - emelte rám jelentőségteljesen tekintetét.

- Jake szerint igen.

- Hihetetlen! Nekem erről egy szót sem szólt, pedig mindig minden tervéről beszámolt…

- Valószínűleg nem akarta, hogy eláruld nekem.

- De… de én tudok titkot tartani! - hangja néhány oktávval feljebb kúszott, és már ő sem bírt ülve maradni. - Mi az, hogy ÉN elkotyogom neked?! Attól, hogy virágos vagyok, még nem vagyok pletykás… - mint, egy durcás kisgyerek csípőre vágta a kezét, és égnek emelte az orrát, majd néhány másodperc elteltével hangos kacajban tört ki – na, jó talán mégis. Egy csöppnyit.

A délután további részében nagyokat beszélgettünk. Ramona felsorolta az összes helyes pasit, akik azon a héten betértek a boltjába. Olykor egy kicsit elragadtatta magát, mert minden második szembe jövő hím a Tökéletes pasi volt számára, aki aztán gyorsan elvesztette ezt a státuszát, miután a párjuknak vagy szeretőjüknek vásároltak virágot.

Egyszer volt alkalmam megtapasztalni egy hasonló jelenetet, Ramy pillanatok alatt változott át tündérből, egy igazi, dühöngő sárkánnyá, miután megtudta, hogy Mr. Tökéletes valójában mégsem annyira kifogástalan úriember, mint ahogy képzelte, mert a srác egyszerre két barátnőt is fent tart. Továbbá mind a kettőt ugyanolyan csokorral szerette volna elkápráztatni. A barátnőm odáig ment, hogy míg a srác átugrott a közeli ATM-hez, addig ő elkészítette a csokrokat, majd mind a kettőbe elrejtett egy cetlit, azzal a felirattal, hogy Vigyázz, mert a pasid egy szemét disznó, aki megcsal!

Sok mindent gondoltam róla, de, hogy ezt megteszi, arra még én sem számítottam. Azóta tudom, hogy nála semmi sem lehetetlen, mert ő egy igazán dilis csaj. Viszont, ha a helyzet úgy kívánja, akkor igenis tud komoly lenni.

Délután pont ilyen volt, miután elmagyaráztam neki, hogy mit is szeretnék, sőt talán most az egyszer fordult elő, hogy engem nézett teljesen idiótának. Nem mondta ki, de láttam rajta, hogy úgy gondolja, hogy hiányzik néhány kerekem.

Fogalmam sem volt róla, hogy a muffinban lévő csoki endorfintartalmától vagy Ramona lenyűgöző lényétől, de boldog voltam. Nem felhőtlenül, de el tudtam feledkezni a fájdalomról és újra úgy éreztem, képes vagyok élni, nem csak vegetálni.

Szerencsém volt, mert sikerült elintézni, amit szerettem volna és ez még hozzá adott egy cseppet, kis boldogságomhoz. Olyan fajta erőre kaptam tőle, ami segített, hogy végig tudjam majd csinálni a temetést.

Ramona a virágdekorációról faggatott, de jobbnak láttam rábízni, hiszen ő jobban ért hozzá, mint én és bízom az ízlésében. Másrészt nem szerettem volna ezzel foglalkozni, mert ez megint csak azt jelentette volna, hogy Rick meghalt, és nem akartam, hogy folyton az járjon a fejemben, hogy a végső útjára kell kísérnem. Ehelyett sokkal jobb ötletem volt, ami némiképp azt sugallta, hogy bár fizikailag nincs jelen, de attól még nem múlt el nyomtalanul és tovább él valahol.

Miután haza értem, még várt rám egy kemény feladat, de úgy éreztem, hogy sikerülni fog, és így is lett. Felhívtam Martha-t, Rick anyukáját. Szegény teljesen összeroppant, ami nem is csoda, hiszen mégiscsak az egyetlen fia volt. Ami viszont meglepett, az az, hogy nem érte váratlanul, mintha fel lett volna rá készülve. Nem akartam firtatni, de ez mégis nagyon furcsa volt.

Biztosított róla, hogy ezentúl is szeretné, ha ugyanúgy a családjukhoz tartoznék, mint azelőtt, mert bár a fiát elvesztette, de a lányát nem szeretné. Martha olyan volt nekem, mintha a pótanyukám lett volna. Kiskorom óta ismert és sajátjaként szeretett.

Én sem akartam elszakadni tőlük, mert nagyon kedveltem őket. Igaz, hogy hivatalosan nem lettem a menyük, de a szívemben annak éreztem magamat. Így hát magától értetődött, hogy ameddig csak élek számíthatnak rám.

Nagyon hamar elérkezett a temetés napja. Próbáltam másként felfogni, úgy gondolni rá, hogy nem vesztettem el örökre, csak egy kis időre búcsút kell vennünk egymástól, amíg újra nem találkozunk, mert odabent tudtam, éreztem, hogy egyszer még látjuk egymást. Hosszú idő fog eltelni addig, de azután már az idők végezetéig együtt maradunk. Halhatatlan szerelem és boldogság vár rám, csak türelmesen kell kivárnom.

Ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül menjek a kápolnához, pedig anyuék és Ramona is felajánlották, hogy elkísérnek, de ezt nekem kellett végigcsinálnom. Önerőből, és mert tudtam, ha ott lennének mellettem, összeroppannék. Sokkal könnyebb volt egyedül erősnek maradnom.

Összeszedtem magam és minden erőmet, még a legmélyebbre rejtett tartalékaimat is előkotortam, tudtam, hogy szükségem lesz rájuk. A fésülködő asztalon lévő borítékért nyúltam. Utoljára még belepillantottam a tükörbe, majd lesiettem a kocsihoz és útnak indultam.

A templomhoz érve láttam a hatalmas tömeget. Mindenki azért jött, hogy végső búcsút vehessen életem párjától.

- Meg tudod csinálni! - bíztattam magamat. Nagy levegőt vettem, majd kiszálltam az autóból.

A bejárathoz érve láttam, hogy Ramy tökéletes munkát végzett. Pontosan olyan lett a díszítés, ahogy szerettem volna. Minden padsor szélénél hófehér liliomok díszelegtek zöld szalaggal átkötve. Rick kedvenc színe volt a zöld. Hát ezt sem felejtette el. Barátnőm ki nem mondott gondolataimat is ismerte.

Szembe a főoltár előtt állt egy hófehér koporsó, tetején egy káprázatos zöld-fehér virágdísszel. Körülötte sorakoztak a koszorúk, sírcsokrok, melyeket az ismerősök, rokonok és a barátok hoztak. Balra, az egyik kandeláber előtt, ami apró virágokból készült girlanddal volt ékesítve, egy hatalmas vörös rózsából készült szív állt. Közvetlenül a koporsó mellé helyezve. Tudtam, hogy ezt az én nevemben készítette. Megindított, de gátat szabtam meghatottságomnak.

Utolsó erőt vettem magamon és elindultam befelé. Már mindenki elfoglalta helyét a padokban, síri csönd volt. Cipőm kopogására azonban valamennyien felfigyeltek. Rengeteg szempár szegeződött rám. Hallottam, ahogy néhányan összesúgnak a hátam mögött, hogy ez megbolondult, szegény megtébolyodott és hasonlók, de nem foglalkoztam velük. Egészen a koporsóig siklottam. Végig simítottam a peremén, majd anyámékhoz sétáltam és helyet foglaltam anya és Ramona között.

Barátnőm csak mosolygott, nem szólt semmit, anya pedig levegő után kapkodott, rosszalló pillantásokat vetve rám.

- Köszönöm - súgtam oda Ramonának. - Káprázatos.

Némán bólintott és kezei közé fogta az enyémet. - Képes vagy rá! – bíztatott.

Őszintén reméltem, hogy igaza van és meg tudom csinálni magam miatt és Rick-ért is.

Az idős pap igen megható beszédet mondott, végig nagyon szépen prédikált. Miután befejezte sorra következtek a családtagok. Martha, Rick édesapja és a nagyszülei. Végül a munkatársai közül szólaltak fel néhányan és Jake. Szegény alig tudta visszanyelni feltörő könnyeit. Régóta ismerték egymást, olyanok voltak, mint két testvér. Ezért, hát nem is csoda, hogy szegény Jake ennyire összeroppant. Más helyzetben soha nem mutatta volna ki érzelmeit a nagyközönség előtt, de ez a pillanat más volt.

Miután mindenki elmondta, amit szeretett volna, én következtem. Felálltam, a gyomrom idegesen összeszorult. Óriási gombóc növekedett a torkomban, szívem egyre hevesebben kezdett verni. Éreztem, ahogy az arcom megtelik vérrel. Szaporán levegő után kapkodtam, mint akit bezártak egy szűk helyre és elfogyott a levegője. Muszáj volt lenyugodnom.

Gyorsan magam elé vizualizáltam Rick arcát, ravasz kis mosolyával.

Közelebb lépdeltem a pódiumhoz, remegő kézzel nyúltam a mikrofon felé.

- Kedves gyászolók! - szólítottam meg mindenkit, aki jelen volt. - Tudom, most sokan úgy vélik, elment az eszem és ez talán így is van, de nem tiszteletlenségből vettem fel ezt - mutattam végig hosszú, fehér ruhámon, ami inkább illet volna egy esküvőhöz, de hisz pontosan ezért választottam ezt. Visszafogott, egyenes szabásvonalú ruha volt, ám mégis különleges. Nem a mell alatti húzott része tette azzá, sokkal inkább az egyedi, rózsaformára ráncolt, féloldalas vállmegoldása, mely a bal vállamnál futott hátra. - Sokkal inkább azért, mert Ricknek és nekem nem adatott meg, hogy összeházasodhassunk, ezért szeretnék méltó módon elbúcsúzni tőle, addig, míg újra nem találkozunk. Szavak helyett kérem, hallgassák meg Leona Lewis Run című számát, ez a dal mindent elmond arról, hogy mit is érzek valójában.

Síri csönd lett, mindenki elhallgatott, még azok is akik addig összesúgtak mögöttem. Elindult a zene és én a koporsó elé sétáltam. Letérdeltem elé, előhúztam a kezemben lévő borítékból egy papírt. Szerettem volna fejből mondani Ricknek mindazt, amit iránta éreztem, de erre jelen körülmények között nem lettem volna képes, muszáj volt leírnom.

Szerelmem! Drága Rick!

El kell neked mondanom, mit érzek irántad, mielőtt végleg elszakítanának tőlem!

Te voltál a legszebb dolog az életemben! Igyekeztél minden percben mosolyt varázsolni az arcomra, még akkor is, amikor Te magad sem láttál kiutat Az a csibészes mosolyod bármit el tudott velem felejtetni.

És az a milliónyi feledhetetlen pillanat, melyeket együtt éltünk át, egyre szorosabban kötött össze bennünket, míg végül végérvényesen összeolvadt a szívünk, lelkünk… elválaszthatatlanul. Te voltál, vagy és leszel az Életem! Sokkal tartozom neked. Ám mielőtt Isten színe előtt is egymáséi lehettünk volna a sors közbeszólt. Szerettél volna feltenni nekem egy kérdést, melyre nem nyílt alkalmam válaszolni, de én kitolok a Sorssal!

A válaszom Igen! Ezerszer is IGEN! Leszek a feleséged, itt és most. Nem tudom hol vagy ebben a pillanatban, de érzem, hogy hallasz!

Megcsináltattam a gyűrű párját, ez örökké összeköt bennünket, legyünk bárhol. Senki nem akadályozhatja meg! Szeretlek!

Szerettelek volna megajándékozni egy kisbabával, mert nagyszerű apa lettél volna, ebben biztos vagyok. Sajnálom! Nagyon bánt, mindaz, amit a fejedhez vágtam azon a reggelen. Ha tudnám ezerszer is visszacsinálnám, de nem lehet. Már nem…

Tudom, hogy könnyebb lenne követnem téged, de nem teszem, mert Te nem akarnád, és nem akarok neked még több fájdalmat és csalódást okozni! Ezért inkább kivárom, míg eljön az én időm, hogy újra veled lehessek és mosolyogni fogok abban a pillanatban, mikor értem jössz!

Ígérem, hogy soha nem felejtelek el, Te mindig bennem fogsz élni, és ha eljön az ideje, akkor az idők végezetéig együtt leszünk, csak Te meg Én! Esküszöm, hogy többé nem engedem el a kezed! Rick Frewen Szeretlek!

Miután felolvastam neki a levelet közelebb léptem a koporsóhoz, gyöngéd csókot lehelve rá. Észre sem vettem, mikor járt le a dal, annyira belefeledkeztem a gondolataimba. Az emberek néma csöndben várták, míg visszasétáltam a helyemre. Körbepillantottam az arcokon és csak a párás szemek csillogását láttam.

Kint már egy előre kiásott gödör látványa fogadott mindenkit. Éreztem, hogy rohamosan fogy az erőm, amint beemelték a koporsóját a sírba. Szörnyű volt végig hallgatni, annál rosszabb nem létezik a világon. A gyásznép soraiból feltörő zokogások hallatszottak. Ramy látta rajtam, hogy egész testemben megfeszültem, közelebb oldalazott hozzám, hogy fél kézzel átölelhessen.

Az emberek sorra dobták a koporsó tetejére a kezükben tartott virágokat. Végül én következtem. Virág helyett a borítékot dobtam bele a levéllel.

- Örökre együtt! - mondtam miközben az árok fölé emeltem a tenyeremet. Lassan szétnyitottam és hagytam kihullani belőle a gyűrűt, mely az enyém párja volt. Ha összeérintettük volna a két gyűrűt egy szívet formázott volna.

Az apró karika hangos csörömpöléssel landolt a koporsó fedelén. A tömeg elképedve figyelte minden egyes mozdulatomat. Őrültnek hittek, de nem számított. Csak az volt a fontos, amit éreztem. Felőlem akár gyengeelméjűnek is gondolhattak.

A sírások lapát után nyúltak és elkezdték betemetni a sírt. Borzalmas élmény volt.

Az emberek szép lassan hazafelé szállingóztak. A végén anyuék és Rick szülei maradtak.

- Kicsim, nem jössz velünk? - kérdezte anyu.

- Még maradnék, ha nem haragszol.

- Rendben, ha haza értél hívj fel! - azzal adott két puszit és elindultak a kijárat felé.

- Shelley, lassan mi is megyünk - kezdte Mrs. Frewen -, fárasztó volt ez a nap és kimerültem.

- Én még szeretnék itt maradni egy kicsit, de megértelek Martha, menjetek csak.

- Biztos? - homloka aggodalmas ráncba szaladt. Most, hogy ennyire közel állt hozzám, láttam mennyire megviselte a fia elvesztése, a temetés körüli herce-hurca és ez az egész. Mintha éveket öregedett volna. Napsütötte bőre egész fakó lett, szeme alatt lila duzzanatok éktelenkedtek és apró ráncok hálózata szőtte át arcát.

- Igen, rendben leszek, ne aggódj.

- Rendben és köszönök mindent Shelley! - megfogta a kezem és homlokon csókolt, azzal ők is távoztak.

Ott maradtam egyedül a friss földkupac fölött. Nem gondoltam semmire, csak a távolba révedtem, magam sem tudom mi néztem. Fel kellett fognom mindent, ami aznap történt. Lelkemben reggel óta sötét esőfelhők gyülekeztek arra várva, hogy tombolhasson a vihar, de nem engedtem. Erősnek kellett látszanom, most viszont egyedül maradtam, már nem volt értelme halasztani a lehetetlent.

Letérdeltem a sírhoz, ráborultam és hagytam, hogy a felhők szitálni kezdjenek, majd egyre nagyobb zivatarrá váljanak, megöntözve a friss földet.