Keserédes szerelem - 5. fejezet

Cam

Mindenki úgy nézett arra a lányra, mintha őrült lenne, pedig nem volt az, csak Szerelmes volt egy férfiba, akit most vesztett el. Csodáltam őt, mert az, hogy végig, mert vonulni egy temetésen, annyi ember előtt fehér ruhában, igen nagy elszántságra utalt. Nem ismertem őt, de azt sikerült leszűrnöm, hogy nála tisztább lelkű lénnyel még nem találkoztam.

Szerencsés fickó volt az unokaöcsém. Igen ritka kincs egy ilyen társ, mint az az angyal. Bánom, hogy soha nem ismerhettem meg őt. Tudom, hogy a nagyszüleink akarták így, mert ők tudtak mindenről már abban a percben mikor megszülettünk. Tudták, hogy csak egyikünk maradhat életben és ezért úgy vélték, jobb, ha nem ismerjük egymást, mert az csak plusz bonyodalmakat okozna. Hiszen valószínűleg érzelmileg is kötődtünk volna a másikhoz és úgy nehezebb átvenni a helyét. Mekkora marhaság ez is! Hogyan tudnám én átvenni az ő helyét? Hisz az a lány minden egyes idegszálával kötődik hozzá! Nincs jogom befurakodni az életébe és még jobban felbolygatni azt! Őrület!

Ez az egész annyira megdöbbentő és sokkoló volt. Fel voltunk rá készülve, hogy előbb vagy utóbb egyikünk meghal, de arra talán sem ő, sem én nem számítottunk, hogy ilyen hamar bekövetkezik ez a pillanat. Már az is elég abszurd, hogy az unokatestvérem temetésén egy oszlop mögött kell bujkálnom, nehogy valaki észrevegyen. Ott lett volna a helyem a nénikém és a nagybátyám mellett, hogy megvigasztaljam őket. Még szerencse, hogy legalább őket ismertem. Igaz ritkán látogattak el hozzánk, de ezért nem is hibáztattam őket, hisz a világ másik felén élünk szinte. Vagyis Ausztrália nem éppen mondható Angliával szomszédos kis országnak.

Ausztrália… Annyira szerettem ott élni, tele volt az egész kontinens izgalmakkal, kalandokkal. Annyira vad és mégis káprázatos. Pont nekem való. Nehéz lesz ott hagynom, mert ott vannak a szüleim, a barátaim, de azért menni fog. Elvégre is egy igazi kalandornak minden új helyzethez hozzá kell szoknia, én pedig egyenesen odavagyok az izgalmakért. Angliában is sok szép hely van, majd felfedezem azokat is, noha kissé zordabb és lehangolóbb terep, mint az én hazám, ahol szinte mindig süt a nap és mindenki mosolyog. Még csak nemrég érkeztem ide, de eddig egy kezemen meg tudnám számolni hány vidám arcot láttam. Jó mondjuk ez baromság, hisz nem nyaralni jöttem, hanem temetésre és ott nem szokás mosolyogni… vagyis… fura népek laknak erre felé. Nálunk még a gyász is másképp zajlik. A mi nemzetünk fehérbe öltözve - mint az angyallány - a tengerparton szórja szét az elhunyt hamvait, miközben nevetgélünk, felidézzük a közös emlékeket és minden jót, ami hozzá tartozik.

Nem sok időm volt, amit még itt tölthettem, hisz már csak néhány órám maradt a gép indulásáig, de előtte még személyesen is szerettem volna elbúcsúzni Ricktől. Viszont muszáj volt megvárnom, míg mindenki távozik, de miután láttam, hogy a keresztszüleim is elmentek szemernyi kétségem sem maradt a felől, hogy most már senki nem fog zavarni és kettesben lehetek vele. Tévedtem. Az angyallány még ott volt. Állt és előre meredt, valahova a távolba, majd egyszer csak összerogyott, letérdelt a sírhalom mellé, ráborult és szívszorító zokogásban tört ki. Nagyon megsajnáltam, ha lehetett volna, a legszívesebben odarohantam volna megvigasztalni, de nem lehetett. Másfelől meg mit is mondtam volna neki? Hello, Cam vagyok és én veszem át a szerelmed helyét? Más sem hiányzott volna. Ehelyett még ott álltam egy darabig és némán figyeltem, aztán úgy döntöttem, hagyom, hagy sírja ki a felgyülemlett szomorúságát, nekem még lesz alkalmam máskor is kijönni.

A repülőn nekitámasztottam a homlokomat az ablaknak. Gyönyörködtem a kilátásban. Lélegzetelállító volt, már épp alkonyodott. A Nap vörösre festette a tájat, erőtlen sugarai meg-megtörtek egy-egy magasabb hegycsúcson, míg végül teljesen be nem sötétedett. Egészen új élmény volt ilyen magasan szállni, szinte a csillagok között éreztem magamat.

A szemem egyre inkább elnehezült, fáradt voltam. Rövid ideig még tiltakoztam, mert szerettem volna hosszasan magamba szívni azt a látványt, de végül elbóbiskoltam. Álmomban láttam a fehér ruhás angyalt, ahogy bánatosan ücsörög. Gyönyörű arcát fájdalom torzította el, szemei alatt vörös karikák éktelenkedtek. Elhatároztam, ha visszatérek és továbbra is ennyire búskomor, akkor valahogy felvidítom. Ki fogom rángatni abból a depresszióból bármi áron. Hisz előtte áll az élet, és bár nem ismertem az unokatestvéremet, de tudtam, hogy ő sem szeretné, ha egy ilyen szépség magába roskadna, és egyedül élné le azt, ami még hátra van. Remélhetőleg jó sok. Ha kell, akár abban is segíteni fogok, hogy megtalálja azt a férfit, aki mellett újra tud élni, akinek gyerekeket szülhet.