Keserédes szerelem - 6. fejezet

Shelley

Mióta haza kerültem a temetésről teljesen összeroppantam. Jóformán arra sem emlékszem, hogyan jöttem el a sírtól. Minden egyes perc, óra, nap egybefolyt. Az éjszaka sötétje és a nappal világossága keveredett egymással, mint mikor a fehér és fekete színek összefolynak a festő vásznán. Nekem már nem számított mikor van éjszaka és mikor nappal. Azokban az órákban, amikor már végképp kimerített a sok sírás, fájdalom lefeküdtem, anélkül, hogy ránéztem volna az órára. Mellesleg az egész ház úgy nézett ki, mintha örök sötétségre lenne kárhozatva. Minden sötétítő függönyt behúztam, leengedtem a redőnyöket. Néhány gyertya lángja pislákolt a nappaliban, némi fényt adva. Nem is vágytam többre.

Azt mondják, hogy a tetteink tükrözik lelkiállapotunkat. Nos, ez az én esetemben teljesen helytálló volt. A szertartás után kikapcsoltam a telefonomat, a vezetékes készülék kábelét meg csak egyszerűen kitéptem a falból. Magányra vágytam, még az is terhes volt számomra, mikor a szüleim átjöttek meglátogatni. Pedig ők mindent megtettek értem. Anyu főzött rám, rendbe szedte a lakást, mert arra sem voltam képes. Apu gondozta a ház körüli állatokat és olykor leült mellém némán, a kezébe zárta az enyémet és egyszerűen csak velem volt. Tudom, hogy miattuk össze kellett volna szednem magam, de egyszerűen képtelenségnek tűnt. Megzuhantam. A gyász negyedik fázisában ragadtam és úgy nézett ki, hogy soha nem fogok eljutni az ötödikig, a beletörődésig. Ismertem már az előző fázisokat, hisz anyám éppen elégszer belém sulykolta. Az elején talán mindennap.

Az első szakasz a tagadás. ,,Nem, nem vesztettem el”. Akkoriban nem akartam elhinni, hogy ez valójában megtörtént. Minden idegszálammal tiltakoztam ellene.

A második fázis a harag. Amikor folyton csak vádaskodsz, mindenkit okolsz a halála miatt, vagy, mint az én esetemben önmagad ellen fordítod minden haragodat, bűntudatot érzel.

A harmadik az alkudozás időszaka. ,,Istenem, kérlek, add vissza, csak néhány percre…”. Ilyenkor mindent megpróbálsz, hogy visszakapd Őt. Bármit megígérsz, akár a lelkedet is eladnád néhány másodpercért. Én is mindent megpróbáltam, az utolsó mentsváram a gyűrű volt. Azért készítettem el, mert úgy éreztem, hogy így nem vesztem el teljesen.

És végül a negyedik fázis. Ez a legnehezebb mindközül. Nem maradt semmi más, csak a bánat, fájdalom, reményvesztettség. ,,Nem látom többé. Vége”. Ilyenkor belesüppedsz az önsajnálat legmélyébe, egy olyan közegbe kerülsz, mint a futóhomok. Ha beleesel és nem sikerül idejében elkapnod valamit, ami segítene kirángatni, akkor előbb vagy utóbb teljesen magába szippant, elveszel benne.

Nekem lett volna mibe kapaszkodni, de szándékosan nem nyújtóztam eléggé. Akartam, hogy eltűnjek a sok millió homokszem alatt, minden egyes porszem egy-egy könnycseppemet jelentette. Szánalmas voltam, de én akartam ezt. Elhitettem magammal, hogy minden és mindenki ellenem van. Direkt elszakítottam magam mellől az embereket, a barátaimat. Nem beszéltem velük, mert nem akartam megadni az esélyét annak, hogy kimentsenek. Fuldokolni akartam, minél mélyebbre kerülni. Kerestem az olyan szituációkat, amik minél lentebb nyomtak. Ugyanakkor dühös voltam Rick-re. Szerettem volna vele álmodni. Annyira vágytam rá, hogy, ha máskor már nem is, de akkor együtt legyünk, magához szorítson, megcsókoljon. Forrón a nyakamba leheljen és egymáséi legyünk vagy egyszerűen csak mellettem legyen, de nem. Azóta, mióta elbúcsúzott tőlem a cseresznyefánál nem jött többé. Elhagyott…

Valószínűleg napok, sőt hetek teltek el úgy, hogy én semmi mást nem csináltam, csak ültem a kanapén, Rick párnáját szorongatva - még éreztem benne az illatát - és folyamatos lejátszásra állítottam a P.S. I Love You-t. Milliószor láttam, de nem számított, mindig lenyűgözött. Az első pár napban végig bőgtem, de aztán szép lassan elfogytak a könnyeim. Hiába akartam, már egyetlen csepp sem maradt. Meredten bámultam a tévét és bíztam benne, hátha Rick is hagyott nekem leveleket, mint Gerry. Tudtam, hogy marhaság, hisz a filmbeli srác pontosan tudta, hogy meg fog halni, készült rá, míg Rick nem tudhatta, így hát levelet sem hagyhatott. Ám ennek ellenére reménykedtem benne. Amikor átjött anyu, megkérdeztem tőle, hogy egész biztos nincs nála semmilyen papír, ami nekem szólna, de ő mindig ugyanazt felelte: nincs. Kivéve egyszer, de azt a levelet nem voltam hajlandó kinyitni. Ledobtam a konyhaasztalra és hozzá sem nyúltam.

- Szia, kicsim! - hallottam anyám csilingelő hangját, miközben belépett a házba. - Hú, hogy micsoda ítéletidő van odakint - sóhajtozott, majd a konyha felé indult. Nem néztem oda, de tudtam merre tart, mert az öreg padló nyikorgása jelezte minden egyes léptét. Valamit lecsúsztatott az asztalra, majd a bejárat felé indult. Csizmája cuppogása egyszer csak megszűnt, majd anya ismét megszólalt. - Úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Teljesen eláztam, pedig csak az autótól kellett idáig futnom és mégis…

- Szia - feleltem erőtlenül a távirányító után nyúlva, hogy megállítsam a filmet. Tudtam, hogy mi fog következni… szerettem volna elkerülni, de már késő volt.

- Apád üdvözöl - lépkedett közelebb anyu. - Jaj Shell drágám! Már megint ezt nézed? - égnek emelte tekintetét mikor meglátta a tévé képernyőjét, rosszalló pillantásokat lövellt felém, mialatt mellém kuporodott és magára húzta a takarom egyik felét. Nem szóltam egy szót se, kár lett volna.

- Kicsim nem gondolod, hogy ideje lenne kikapcsolni ezt? - mutatott Holly felé. Sikerült annál a jelenetnél megállítanom, mikor Holly, Gerry párnájához bújva fekszik a kanapén… Pontosan erről beszéltem. Összeesküdött ellenem a világ. Alapjában véve mennyi esélye lenne annak, hogy valaki pont ott állítson meg egy filmet, mint én, ráadásul egy ilyen helyzetben? Hát nem sok… sőt valljuk be igen kevés.

- Nem! - vágtam rá tiltakozólag. - Szükségem van erre.

- Hmm… és nem unod még?

- Nem.

- És ha már ennyire ragaszkodsz ehhez - itt egy kicsit elhallgatott, valószínűleg most valami olyat fog mondani, amit képtelenség lesz megcáfolni -, arra még nem gondoltál, hogy az a lány a filmből… hogy is hívják?

- Holly - segítettem neki.

- Köszönöm. Tehát, hogy Holly is meggyászolta a párját, de tovább lépett? - Na, tessék. Megmondtam. Erre még én sem számítottam, de tagadhatatlanul igaza volt. Ezzel nagyon is tisztában volt, hisz úgy nézett rám, olyan elégedett vigyorral az arcán, amivel nem lehetett mit kezdeni. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy igazad van, még Holly is tovább tudott lépni, sőt nem csak, hogy kilábalt a depresszióból, de még egy új társat is talált magának?

- Nos? Nem mondasz semmit? - nézett rám felvont szemöldökkel még mindig válaszra várva.

- Mit kéne mondanom? - nem bírtam tovább ülve maradni, feltéptem a takarót és felugrottam. Idegességemben fel-alá járkáltam, miközben a kezemet tördeltem és a hajamat igazgattam felváltva.

- Bármit. Akármit. Nem tudom… csak végre szólalj meg, vagy akadj ki. Annál bármi jobb, mint amit az elmúlt hetekben műveltél. Lehet, hogy te nem vetted észre, de egy valóságos zombivá váltál - nagyot sóhajtott. Valószínűleg nem akarta ezeket a fejemhez vágni, de már nem bírta tovább.

- Tudom… és azt is, hogy igazad van, de - elhallgattam néhány pillanatra, a hideg ablaküvegre tapasztottam a homlokomat. Hallottam a vízcseppek kopogását, ahogyan azok földet értek - nem megy. Hiányzik, de piszkosul.

- Kicsim - anyu súlya alatt felnyögött a kanapé, majd a következő másodpercben hideg, csupasz karok fonódtak a derekam köré, állát a vállamra nyomta és egy teljesen új hangszínen folytatta. - Sajnálom ami vele történt és elhiszem, hogy fáj, hogy már nincs veled, de attól neked még ugyanúgy megy tovább az életed. Hidd el ő sem örülne neki, ha így kéne látnia. Nem arra kérlek, hogy tégy úgy, mintha semmi sem történt volna, de mozdulj ki, találkozz a barátaiddal vagy menj vissza dolgozni. Van egy csodálatos munkahelyed, ahol segítségre szoruló állatok várnak rád, és álltaluk te is elfeledkezhetsz egy kicsit a saját problémáidról - meglazult az ölelése. - Gondold át - azzal az ajtó felé vette az irányt. Még mielőtt végleg magamra hagyott volna visszakukucskált. - Szeretlek kincsem. Nézd meg a végrendeletét…

Nem mozdultam. Még hallottam anya szapora lépteit, gumicsizmája slattyogását, ahogyan a kocsi felé sietett. Kétszer fullasztotta le az autó motorját, de harmadszorra sikerült elindulnia. Még néhány percig álldogáltam ott, újra lepörgetve magamban az imént zajló beszélgetésünket. Mindenben igaza volt, de hiába tudtam, képtelen voltam változtatni. Felhúztam a redőnyt és leültem a szemközti kis fotelba. Néztem az esőcseppek egyenletes, ámde kárász életű násztáncát. Mindegyik önálló életet élt, de valahogy mégis együtt mozogtak, olyan volt, mint egy hatalmas tánckar, akik egyenként mozogtak, de mégis egy ritmusra. Ettől vált olyan káprázatossá az egész show.

Számtalanszor sandítottam a konyhaasztalon fekvő boríték felé, de nem tudtam kinyitni. Másrészt semmi értelme nem lett volna, hiszen csak valami hivatalos hablaty, hiszen Rick nem írt végrendeletet. Nem írhatott, mert azt sem tudta, hogy meg fog halni. Nem tudom anyám miért akarta olyannyira, hogy felbontsam. Csakis a házról lehetett benne szó, mert ez hivatalosan Rick-é volt és nem az enyém, de Martha biztosított róla, hogy nyugodtan maradhatok, hisz Rick is így akarná. Képtelen lettem volna elhagyni, inkább összespóroltam volna annyi pénzt, hogy megvehessem.

Napok teltek el úgy, hogy a fotelben ülve kémleltem a zuhogó esőt, ami csak nem akart alábbhagyni. Mióta anyu felhozta nekem a Holly-s témát nem néztem meg többször a filmet. Új hobbit találtam. Másnak talán unalmas lett volna, de én élveztem. Újra felidéződtek bennem az emlékek. Szinte életre kelt előttem az a nap, amikor megkaptam Rick-től a saját kis vízesésemet. Sokáig kint maradtunk és olyannyira egymásba feledkeztünk, hogy nem vettük észre a fejünk felett tornyosuló fekete felhőket. A szívünkbe akkor nem létezett más, mint szikrázó napsütés.

Csak egy vakító fényességre eszméltünk fel. Valahol a távolban villámlások sora világította be a teret. Gyorsan kikászálódtunk és őrült tempóban visszavágtáztunk a házhoz. Miután bevezettük a lovakat az istállóba és áttörölgettük őket, hogy ne maradjanak csurom vizesek, elindultunk a ház felé. A vihar egyre közelebb ért, de ekkor a csípőmnél fogva magához rántott és olyan érzékien préselte az én számhoz az övét, hogy az egész testem beleremegett. Éreztem, az ajkain végig gördülő hideg esőcseppeket. Ekkor egy újabb villámcsapás sújtott le valahol a közelben. Zihálva váltunk szét. Egy pillanatra a szemébe néztem, az ajkam fájdalmasan sóvárgott az övéi után. Belekapaszkodtam a tarkójába és újra magamhoz húztam, vadabbul csókoltuk egymást, mint azelőtt. Még most is érzem a csókja ízét…

Emlékek. Ennyim maradt. Csupán gyönyörű, de kegyetlen kínokat okozó képek, egy keserédes szerelemről…

A vízcseppek ütemszerű koppanását egy hangos durrogás törte meg, mely fokozatosan elhalkult. Valaki, talán egy motor - gondoltam a hangjából ítélve - lefékezett a ház előtt. A jármű súlya és a hirtelen mozdulat következményeként a felnyomódó kövek felcsikordultak. Egyre közeledő léptek zaja szűrődött be odakintről. Bárki is jött, nem nyitok neki ajtót. Szilárd elhatározottságom megingathatatlan volt. Újra az esőcseppekre összpontosítottam, de egy apró kis gondolat nem hagyott nyugodni, egyre mélyebbre rágta magát, akárcsak egy parányi szú, mely mély lyukakat váj a fába. Ki lehet az és mit keres itt? Gyorsan végig futtattam magamban azoknak az embereknek a névsorát, akik szóba jöhettek, de egyiknek sem volt motorja.

Kulcs zörrenésére lettem figyelmes. Az a valaki sorra a zárba tuszkolt legalább öt különféle fémet. Ideges lettem. A gyomrom görcsbe rándult, teljesen leblokkoltam. Valahol az agyam leghátuljában, egy piros vészjelző villogott. Ösztönös védekezési reflexem egyből működésbe lépett. Még a zár kattanása előtt felkaptam az első kezembe kerülő tárgyat, egy esernyőt és a magasba emeltem. Támadásra készen.

Kitárult az ajtó, én ekkor már lendíteni készültem újdonsült fegyveremet, mikor megláttam egy magas, világosbarna hajú srácot. Az arca meglepettséget tükrözött, szürkéskék írisze egyre kisebb lett, ahogy fekete pupillája megnövekedett.

- Hé, angyallány, ne olyan hevesen! - az esernyőm felé nyúlt, melyről teljesen megfeledkeztem. Ki ez a fickó? És miért nevez Angyallánynak? - Cam vagyok, te pedig? - kérdőn nézett rám. Választ várva.

- Ki vagy te? Honnan szerezted azt a kulcsot? - böktem az ujján fityegő kulcscsomóra. Tetőtől talpig végig mértem. Fekete motoros csizmát viselt, indigókék farmerrel, felül csak a sötét bőrdzsekijét láttam és a hóna alatt pihenő sisakot. Felnevetett. Lebuktam.

- Na ha már lecsekkoltál, akkor bemehetnék? - Sunyi vigyor terült el borostás arcán. - Igazán kellemes ez a kis eső - mutatott a háta mögött záporozó cseppekre -, de jobban örülnék, ha valami szárazabb helyen folytatnánk ezt a kis csevejt.

- Nem! - förmedtem rá. Micsoda hólyag! - Azt hiszi, hogy minden vadidegent beengedek? Még mit nem! - az ajtó felé kaptam, hogy rácsukjam, de ő gyorsabb volt nálam. Összeért a kezünk. Gyorsan elrántottam az enyémet.

- Vadidegen? - nézett rám zavarodottan. Szabad kezével rövid hajába túrt, zavarban volt. - Hát neked nem szólt senki?

- Mégis miről? - most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Nem értettem, hogy miről kellett volna tudnom.

- Arról, hogy jövök… Figyelj! - egyik lábáról a másikra nehezedett, a szemembe fúrta tekintetét, ami nagyon kellemetlenül érintett. - Nem önszántamból vagyok itt. Nem én akartam ezt az egészet, de ha már így alakult, nem próbálhatnánk meg normálisan beszélni? - nagyot sóhajtott, felém nyújtotta a kezét, mellyel eddig az ajtót támasztotta. - Cam vagyok. Cam Frewen.

A név hallatán ledöbbentem. Sokkot kaptam. Ez nem lehet igaz, biztos csak a képzeletem űz velem csúf tréfát. Nem hívhatják így! Rick-nek nem volt testvére, arról szólt volna. Ez őrület, egész biztosan bediliztem! Anyámnak igaza volt, túl sokáig elzárkóztam a külvilágtól és becsavarodtam. Ez lesz az. Más magyarázat nincs. Nem lehet.

- Angyallány! Hahó! Hallod, amit mondok? - megfogta a karomat és gyengéden megrázott.

- Mi? Mit mondtál? Ne haragudj, de elkalandoztam. Hogy is hívnak?

- Cam - a földre nézett. - Figyelj, hagyjuk inkább, majd visszajövök máskor - azzal megfordult, lehajolt a földön heverő táskájáért és felemelte.

- Nem! - kiáltottam rá. - A vezetéknevedre gondoltam! Hé, várj már! Ne menj el!

- Frewen. Azt mondtam, hogy Frewen a vezetéknevem, mint Rick-nek.

- Az nem lehet - formáltam alig hallhatóan a szavakat.

- Az unokatestvére vagyok.

- De hisz neki nincs… unokatestvére - dadogtam, mint egy félőrült. Egyrészt örültem annak, hogy Rick egy hús-vér rokona áll előttem, másrészt valami dühített a srácban. Nem tudtam rájönni, hogy mi, de határozottan éreztem…

- És lám mégis. Na de beengedsz végre vagy verjek sátrat a ház előtt? - gúnyolódott csúfondárosan.

- Gyere - feleltem végül, bár nem fűlt hozzá a fogam. Egy beképzelt hólyag! Még csak nem is hasonlít Rick-re. Arról nem beszélve, ha az unokatestvére, akkor tanúsíthatna némi együttérzést, vagy legalább letörölhetné azt a bájgúnár vigyort az arcáról! Arrébb álltam, hogy be tudjon jönni és a hatalmas egója is beférjen vele, bár lehet, hogy annak szűk lesz az ajtónyílás.

Beoldalazott, ledobta a földre a táskáját és elindult a konyha felé. Persze, nyugodtan sétáld csak körbe a házat, megengedem. Bunkókám!  Közelebb érve a konyhaasztalhoz, letette a sisakját is, és az asztalon heverő levélre meredt.

- Miért nem nézed meg?

- Semmi közöd hozzá! Nem akarom és kész. - Felkaptam a borítékot, és a farzsebembe gyömöszöltem.

- Hű, de morci valaki - ez volt az a pont, mikor azt hittem nekiesek. Hogy jön valaki ahhoz, hogy beszólogasson és kioktasson?! - Amúgy, ha megnézted volna, hogy mi áll benne, akkor most nem vágnál olyan fejet, mint aki citromba harapott és fogalma sincs arról, hogy melyik bolygón tartózkodik. - Kész! Kinyírom, és nem érdekel, ha lecsuknak!

- Avagy te magad is elmondhatnád, hogy mit keresel itt egy utazótáskával? - intettem fejemmel a bejárat mellett heverő fekete kupacra.

- Nézd… Angyallány…

- Shelley. A nevem Shelley Jane Campbelle. Miért hívsz mindig Angyallánynak?

- Nos, akkor Shelley… ez igen bonyolult, de hogy rövid és tömör legyek, itt fogok élni.

- Hol? Angliában? Miért eddig hol laktál?

- Itt, ebben a házban fogok lakni veled… - ettől az információtól rosszullét kerített hatalmába. Valamiről lemaradtam, de lehet, hogy csak az élet nem várt rám, míg összeszedem magam a megállóban várakozva, és tovább haladt. Ez viszont akkor is furcsa volt. Miért nem szólt nekem senki? Martha legalább megemlíthette volna, hogy idejön egy rokonuk, vagy, hogy szedjem össze a cuccaimat és tűnjek el innen, de nem… Basszus! Még, ha akart volna sem tudott volna figyelmeztetni, hiszen kikapcsoltam a mobilomat és a másik telefont is. Mekkora idióta vagyok! Most rögtön beszélnem kell vele. Ott hagytam Cam-et a konyhában és a nappaliban heverő telefonomért siettem. Végtelennek tűnt az idő mialatt bekapcsolt, gyorsan bepötyögtem a PIN kódomat és a komódon dobolva, idegesen vártam, hogy végre üzemképes legyen. Felgördítettem a telefonkönyvet Martha számát keresve, mielőtt azonban rányomhattam volna a hívógombra megszólalt a kezemben. Még mindig a Galway girl… azóta sem állítottam át. Nem néztem a kijelzőre, hogy ki az, csak egyszerűen fogadtam a hívást. Bárki is volt, a lehető leggyorsabban le akartam rázni.

- Szia, Shell! - szólalt meg a vonal túlsó végén Ramona csilingelő hangja. Vidám volt, mint úgy általában. - Na, milyen az új fiú? Szexi félisten vagy bányarém? Jaj, Shell mondd, hogy az előbbi és már repülök is megnézni - az agyam képtelen volt megemészteni a szavakat. Felfoghatatlan volt számomra, hogy még Ramona is tudott erről az egészről. Elkerekedett szemekkel hallgattam tovább, miközben fél szememet Cam-en tartottam, aki már a nappaliban mérte fel a terepet, végig tapogatva mindent. - Tudod mit? Nem is mondj semmit, inkább én magam nézem meg. Máris indulok, oké?

- TE… TUDTÁL… CAM-RŐL? - a szavakat egyesével, tagoltan ejtettem ki, mély hangsúlyt fektetve mindegyikre, mire Mr. Tapló megemelte a fejét és felém fordult. - Mindenki tud mindenről csak én nem?

- Shell bébi nyugi! Szólni akartunk neked, de Martha és Helena is azt mondta, hogy nem vagy elérhető a külvilág számára. Sőt Helena még azt is hozzátette, hogy szerinte nem fog ártani neked, ha magadtól jössz rá a dolgokra.

- Az anyám? Hát ez remek! - éreztem, ahogy a hangom egyre fentebb emelkedik, a vérnyomásommal párhuzamosan. - Te meg tedd le azt a fotót, mert, ha leejted… - förmedtem rá Cam-re.

- Mi van? - kérdezte Ramy összezavarodva.

- Nem neked mondtam, hanem Rick… - haboztam kimondani azt, hogy az unokatestvére, mert, annyira mások voltak, mintha nem is lettek volna rokonok - unokatestvérének.

- Ja, oké. Akkor átmehetek? - próbálkozott tovább. Ramona egész jól szórakozott a helyzeten, míg én úgy éreztem, hogy a pokol bugyrai megváltásnak tűnnének az aktuális körülményekhez képest.

- Nem!

- Jó… - mondta lemondóan, mint aki épp most csalódott valamiben, és meg mertem volna esküdni, hogy a vonal túlsó végén bánatos boci szemeket mereszt felém - akkor csak azt áruld el, hogy helyes?

- Ramona te meghibbantál! - ujjaim görcsösen belemélyedtek a telefonom oldalába, legszívesebben sikítva rohantam volna ki az ajtón, de tudtam, hogy az sem segítene -, hogy kérdezhetsz olyat tőlem, aki éppen most vesztette el - alig pár hete - a szerelmét, hogy helyes-e az unokatestvére?! - erre Mr. Tapló ismét felkapta a fejét. Kaján vigyorra húzva a száját lehuppant a fotelbe. Pontosan oda és ugyanúgy, mint Rick. Valamiben mégis hasonlítanak…

- Gyerünk, válaszolj a szép hölgynek - bíztatott Cam. - Helyes vagyok? - hangosan felkacagott. Ugyanaz a gödröcske jelent meg az arcán, mint Rick-nek. Ezt nem hiszem el. Ha ez így fog folytatódni én kikészülök.

- Seggfej! - ripakodtam rá. - Nem te Ramy, hanem Cam.

- Ööö oké. Azt hiszem most nem is zavarom tovább a bulit. Majd beszélünk még. Szia, Shelley - és mielőtt még válaszolhattam volna kinyomott.