Shelley
A sötétítő résein átszűrődő Nap sugarai lágyan cirógatták bőrömet, majd egyre fentebb kúsztak, mígnem elérték a szememet is. Nem akartam még kinyitni őket, hunyorogva, zsörtölődve megfordultam. Távolabb kerültem kedvesem biztonságot nyújtó ölelésétől, de még így is éreztem karjait a derekamon. Mérges voltam a Napra, mert távolabb taszított a férfitól, akihez annyira szerettem odabújni. Ha lehet, most még nagyobb szükségem lett volna rá. Szerettem volna elfelejteni azt a rémálmot, amely egész éjszaka kísértett. Olyannyira valóságosnak tűnt, éreztem az összes fájdalmat, lelkem reccsenésétől kezdve szívem hasogatásáig.
Nem bírtam visszaaludni, de még felkelni sem állt szándékomban. Inkább hallgattam Rick egyenletes szuszogását. Évek óta ugyanezt csináltam, ha előbb megébredtem nála. Minden egyes lélegzetvételét ismertem, de ez most valahogy más volt, mint általában. Ismeretlen.
De nem érdekelt. Gondolkozni kezdtem, hogy hogyan tehetném különlegessé ezt a napot. Fogalmam sem volt róla, hogy miként, de tenni szerettem volna valamit, valami nem mindennapit. Lehet, hogy csak a lelkiismeretem keresett engesztelést, mindazért a szörnyűségért, amit álmodtam.
Tudtam, hogy Rick semmit nem sejtett éjjeli vízióimról, de én mocskosnak, koszosnak éreztem miattuk magamat, attól, hogy a gondolataimba fészkelődtek azok a borzalmas képek. Talán néhány öleléssel és csókkal kezdhetném. Aztán… hm… - még piszkosabb gondolatok keringtek az agyamban. Éreztem, hogy a pokol bugyraiba fogok kárhozatni, de nem számított. Csinálhatnék neki valami reggelit, bár ez mégsem a legjobb ötlet, feltéve, ha nem akarom felrobbantani az egész házat… - filóztam, mert a konyhaművészet nem tartozott az erősségeim közé. Néhány egyszerűbb dolgot el tudtam készíteni, de ami kicsit is komplikáltabb egy rántottánál, azok már kifogtak rajtam. Szerencsére Rick pont az ellentétem volt. Imádott ügyeskedni - nem utolsó szempont, hogy tudott is -, és mindig valami újjal kísérletezett. Őszintén hálás voltam neki, hogy sohasem firtatta ügyetlenkedésemet, azt a néhány alkalmat leszámítva, amikor jól be tudott égetni a barátaink előtt. Olyankor mindig fülig pirultam és legszívesebben bokán rúgtam volna, bár képtelenség, mert ezeket a megjegyzéseit mindig azzal a csibész mosolyával tálalta.
Azzal a milliókat érő, rosszfiús vigyorával bármit el tudott volna adni nekem, ha ezüst tálcán mérget kínál, akkor is megittam volna… Ezzel sajnos tisztában is volt és igen gyakran alkalmazta. Bármi rosszat tett, csak jött a gödröcske és a nevető ráncok, és én teljesen elolvadtam, mint egy bödön fagyi, amit a tűző napon felejtettek. Kanalazni lehetett. És, ha mindezekhez még azt a csodálatosan tündöklő csokoládészín szempárt is hozzáadjuk, akkor kész a teljes megsemmisülés.
Szokás szerint sikerült megint elkalandoznom. Eszembe jutott, hogy reggeli után - amit feltehetőleg Ő készít majd -, elmehetnénk lovagolni. Már egy ideje nem voltunk kint, pedig az egyik legkedvesebb elfoglaltságaink közé tartozott. Felnyergeltük Blaze-t és Faith-t és kivágtattunk a mezőre, ahol vagy kellemesen ügettünk, gyönyörködtünk abban a csodálatos környezetben ahol élünk, vagy piknikeztünk és nagyokat bolondoztunk.
A rét mellett egy tiszta vizű patak csordogált. Szerettünk a közelében fogócskázni, mert mindig a vízben kötöttünk ki. Minden ruhánk átázott, hozzánk tapadt, hajunkból csöpögött a patak hideg vize, és mi mégis forró csókban forrtunk össze. Attól a szenvedélytől, ami bennünk tombolt, csodálkoztam, hogy nem forrt fel a víz, mert én belülről mindig lángoltam. Ha egy kicsit fentebb sétáltunk a patak mentén, akkor az erdő felé volt egy barlang, ahonnan eredt.
Egyik születésnapomon emlékszem, hogy Rick-től a legcsodálatosabb ajándékot kaptam, amit nő valaha kaphat férfitól. Csinált nekem egy saját vízesést, közvetlen a barlang bejárata mellett. Fogalmam sincs hogyan, mert nem akarta elárulni, hiába faggattam. Azután sokat időztünk a zubogó vízfüggöny alatt. Órákat tudtunk alatta ücsörögni, akár szavak nélkül is, néztük az előttünk zúduló víztömeget, ami elszigetelt minket az átlagos hétköznapoktól, és elrepített bennünket a saját, kis külön világunkba.
Tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes helyszínt a mai naphoz. A vízesésem megfelelő helynek bizonyult egy ilyen különleges alkalomhoz. Úgy döntöttem, ma férj és feleség leszünk. Nem kellett pap, tanuk, hozzátartozók. Csak mi ketten.
- Szerelmem - suttogtam, mert hömpölygött bennem az adrenalin. Az iménti tervem annyira felcsigázott, hogy nem bírtam magammal. Mielőbb indulni akartam.
- Mi a baj kincsem? - hallottam anyám álmos nyöszörgését.
Jesszusom! Ekkor tudatosult bennem, hogy mit keres anya az ágyunkban? És hol van Rick? Egyből kipattant a szemem és felültem az ágyon. Sietve körbe pásztáztam a szobán, de sehol nem láttam. Zihálni kezdtem, mint egy űzött vad, aki csapdába esett és nem tudja, merre van a kiút.
- Hoo… Hoool van - dadogtam feszülten - Rick?
- Jajj, édes drágám! - sóhajtozott anyu, miközben megdörzsölte álmos szemeit, homloka aggodalmas ráncba szaladt. Sejtettem, hogy ez semmi jót nem jelent.
- Hol van?! - ordítottam rá ingerülten. Nem akartam, de nem bírtam a feltörni készülő feszültséggel. Valami nem volt rendjén, tudtam. Látni akartam Rick-et, muszáj volt. Az után a szörnyűséges álom után… - Nem álom volt? - kérdeztem kétségbeesetten. Könnyeim sorra indultak útnak végig csordulva arcom domborzatán, mint a vízesésem.
- Milyen álom? - kérdezte anya még mindig nem értve engem. Feszengve beletúrt méz szőke hajába, amit az éjszaka kissé megviselt.
- Azt álmodtam, hogy összekaptunk Rick-kel és pár órával később egy rendőr közölte velem, hogy… - elcsuklott a hangom. A felismerés villáma hasított belém, hát mégsem álmodtam.
Hosszú percekig tartó zokogásban törtem ki. Felhúztam lábaimat, átkulcsoltam és a térdemre hajtottam a fejem. Hosszú, mélybarna hajzuhatagom előre hullott, de nem zavartattam magam, hagytam, hogy a szememből csordogáló sós folyadék eláztassa.
Anyu gyöngéden magához vont, egyre csak azt sulykolta belém, hogy Semmi baj, minden rendben lesz. Szerettem volna neki hinni, de nem ment. Hiszen már soha semmi nem lesz a régi. Újdonsült tervem úgy hullott darabjaira, mint az életem. Az éjszakával együtt elszállt az utolsó reményem is.
A telefonom fejfájdító csörgése szakított ki az önsanyargatásból. Annyi erőt sem éreztem magamban, hogy felálljak és kinyomjam. Anyu megelőzött. Felém nyújtotta a készüléket.
- Jake az - jelentette ki.
- Nem akarok senkivel sem beszélni - feleltem dacosan. Pláne nem a szerelmem legjobb barátjával. Mit mondhattam volna neki? El akartam bújni a világ elől, mint egy remete.
A csörgés abbamaradt, majd néhány másodperccel később újra vad villogásba kezdett, végül megszólalt a csengőhangom is, amit ebben a percben átkozni tudtam volna, hiszen még ez is Rá emlékeztetett. Galway girl. Kedvenc filmem legmeghatóbb jelenetének aláfestő zenéje, még Rick állította be nekem. Tudta mennyire szeretem, sőt esős, összebújós estéinken sokszor el is játszotta nekem a gitárján. Most viszont az eddig oly kedves dallam minden hangja fájdalmas éket vert szívembe. Nem bírtam tovább hallgatni, ennél már az is jobbnak bizonyult, ha beszélek Jake-kel.
- Jake - leheltem erőtlenül a telefonba.
- Shelley! Annyira sajnálom - éreztem hangjában a fájdalmat. Tudtam, hogy türtőzteti magát miattam, erősnek akart látszani, de annyi év ismertség után ismertem már annyira, hogy tudjam mit is érez valójában.
- Én is - feleltem kurtán. Nem vele volt bajom, de ennél hosszabban nem tudtam válaszolni.
- Felfoghatatlan! Egyszerűen nem tudom elhinni. Pár perccel a baleset előtt még sugárzott a boldogságtól, rólad áradozott. Soha életemben nem láttam még annyira felszabadultnak, mint akkor. Ragyogott a tekintete, teljesen be volt sózva, alig bírtam leültetni néhány percre, hogy beszélgessünk. Nem bírt a hátsóján maradni, csak fel-le járkált és ömlöttek belőle a szavak - fakadt ki Jake. Ez az információ áradat annyira ledöbbentett, hogy nem bírtam megszólalni, pedig millió kérdés merült fel bennem.
- Nálad járt? - kérdeztem végül bizonytalanul.
- Igen… - a hangja hirtelen elkomorodott - aztán hozzád indult, de már nem ér… - elharapta az utolsó szavát.
- De már nem érkezett meg - fejeztem be helyette.
- Beszélnünk kell Jane. Személyesen - mondta színtelen hangon. Valami fontos dologról lehetett szó, mert csak kivételes helyzetekben hívott Jane-nek.
- Mikor? Átjössz vagy átmenjek hozzád? - kérdeztem tőle, őszintén reméltem, hogy felajánlja, hogy majd ő átugrik hozzám, mert egyik porcikám sem kívánta elhagyni a házat. Az egyet jelentett volna azzal, hogy élek, én meg határozottan nem akartam élni. Vegetáltam.
- Gyere át te, ha nem gond, mert elromlott az autóm, épp a szervizben van.
Remek. A világ összeesküdött ellenem - ezt határozottan éreztem.
- Oké, akkor megyek én. Ha egy óra múlva ott vagyok az jó neked? Nem zavarok? - kérdeztem reménykedve abban, hogy de igenis zavarom, ám nem így történt. Semmi dolga nem volt, így hát megegyeztünk, majd elbúcsúzott és letettük a telefont.
Anyu kérdőn nézett rám. Elmeséltem neki, hogy miről beszélgettünk Jake-kel. Láttam rajta, hogy megörült annak, hogy kénytelen leszek elhagyni önkéntes száműzetésem helyszínét. Felajánlotta, hogy elfurikázz odáig, de nem fogadtam el. Ha már mindenképp muszáj mennem, akkor inkább egymagam megyek.
Letusoltam, belebújtam a farmerembe és egy fekete inget kerestem. Be kell szereznem néhány sötét ruhát - állapítottam meg ruhatáram láttán. Leginkább színes, vidám rongyaim voltak, most viszont határozottan éreztem, hogy valami komor színre vágyom, nem csak a hagyomány miatt. Lelkivilágom tükröződni látszott külsőmön is.
Leengedtem a kocsi ablakát, hagytam, hogy a friss, tavaszi szellő beletépjen rakoncátlan tincseimbe, felborzolva őket. Egy hűs fuvallat kellemesen cirógatta végig, felhevült tarkómat, fagyos érintése andalítóan hatott átforrósodott bőrömre. Észre sem vettem, hogy azon az útszakaszon járok, ahol a baleset történt. Szívem akaratlanul is összeszorult. A hurok - mely pár órája kínzó béklyóba fogta -, köré tekeredve ismét feszülni kezdett, sajgó lüktetésre bírva a bevarasodni készülő hegeket. Bilincsem rozsdás lánca minden dobbanással egyre fájdalmasabban vájt bele. Kényszerítettem az elmémet, hogy ne gondoljon semmire, csak hajtson tovább. Feltett szándékomban állt a visszaúton megállni ott és körbenézni, noha tudtam, hogy amire készülök, az felér egy öngyilkossággal, de nem számított. Minden érdekelt, amihez egy kicsi köze is volt, lehetett az bármi. Hisz Jake-hez is ezért mentem.
Leparkoltam az öreg, téglából készült tömbház előtt, ahol Jake lakott. A bejárat felé indultam, bepötyögtem a kapucsengőn a Jake lakásához tartozó hívószámot, majd egy pityegés jelezte, hogy kinyitotta a kaput. A lépcső felé vettem az irányt. Lift helyett, inkább ezt választottam, mert az előbbi túl gyors lett volna, nem voltam még felkészülve a beszélgetésre, ami rám várt. Összeszorult a gyomrom, idegességemben remegett kezem-lábam.
Még így is rettentően gyorsan felértem a negyedik emeletre. Mielőtt bekopogtam volna vettem egy mély lélegzetet, ökölbe szorított kezemet lendíteni készültem, mikor kinyílt előttem a cseresznyeszín ajtó.
Jake oroszlánsörénye - mert én így neveztem szőkés-barna bozontját, mely valódi sörényként ölelte körbe kisfiús arcát - rendetlenül meredezett össze-vissza. Máskor mindig különös gondot fordított hajkoronájára, igyekezett úgy beállítani, mintha a szél borzolta volna egy irányba. Nem értettem mire jó ez, de állítása szerint a csajok többsége erre bukik, na meg arra a vakítóan kék szempárra, amivel az ég megáldotta őt. Kisfiús arcát némi borostával ellensúlyozta, így az összhatás igazán macsósra sikeredett.
Az a férfi, aki most állt velem szemben csak halovány árnyéka volt annak, akire emlékeztem. Zafírkék íriszei ködösen figyeltek, bababőrét a fájdalom okozta mély barázdák szántották keresztül. Fájdalmas pillantásával rám meredt, egy gyönge, erőltetett mosoly kíséretében betessékelt.
- Foglalj helyet Shelley - mondta érzelemmentes hangon és a szürke, bőrkanapé felé mutatott, mely a nappali közepén állt.
- Köszönöm. Miről akartál beszélni velem? - érdeklődtem. Torkomban egyre nagyobb gombóc formálódott, míg leültem.
- Úgy érzem, jogod van tudni mindent, amit Rick mesélt nekem tegnap.
- Megrémítesz.
- Nem áll szándékomban, ne haragudj, csak annyira nehéz. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ezeket nem tőlem kellett volna megtudnod, hanem Tőle. Viszont ez már lehetetlen és tartozom neki annyival, hogy tudj mindarról, amire készült. Az álmairól…
- Jake! Vágj bele, mert gyomorfekélyt kapok. Fogalmam sincs, mit szeretnél, és ez idegességgel tölt el - magyaráztam neki, mert szerettem volna túlesni ezen a társalgáson.
- Rendben - felelte. Lesütötte szemét, egy ideig csöndben maradt. Láttam rajta, hogy azon agyal, hogyan is kezdhetné.
- Csak vágj bele - bíztattam végig simítva szálkásan izmos karján, amit egy szürke, farmering fedett.
- Tegnap reggel átjött hozzám. Sugárzott belőle a jókedv, a szája szinte a füléig ért, egyetlen percre sem konyult le, mintha úgy faragták volna az arcára. Elmesélte, míg aludtál és téged figyelt, rájött, hogy nem várhat tovább.
- Mivel? - vágtam közbe ingerülten. Nem bírtam, hogy Jake olyan lassan, minden szót megfontolva ejt ki. Szomjaztam az új információkra. Tudni akartam kedvesem utolsó napjának minden apró részletéről.
- Már nagyon régóta kereste a megfelelő pillanatot, hogy megkérje a kezedet. Elmesélte, hogy mióta megismert téged kölyökként, tudta, hogy egy nap te leszel a felesége. Ezért kissrác kora óta mindig félre tette a zsebpénzét. Jegygyűrűre…
Éreztem, hogy a szoba kavarog velem, mintha csak egy hullámvasúton ültem volna liftezett a gyomrom. Hogy lehettem ennyire önző? Miért nem tudtam befogni a számat? Ha csak egy kicsit is körültekintőbb vagyok, még most is élne. A gondolatok örvényként kavarogtak bennem.
- Miután sikerült összespórolnia a megfelelő összeget, elkezdett tervezgetni - Jake hangja biztonságot nyújtó karként húzott ki gondolataimból. - A munkahelyünkön szinte állandóan rajzolt. Szeretett volna megalkotni egy egyedi eljegyzési gyűrűt, olyat amilyen senki másnak nem lehet, csak Neked. Végül sikerült megrajzolnia a tökéletes karikákat. Azután megkereste a megye legjobb ékszerészét és elkészíttette vele a tiédet. Magának direkt nem csináltatott. Babonából. Csak azután akart, miután te igent mondtál neki.
Hát persze a gyűrű! Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?! Tervezett nekem egy sajátot, olyat, ami a világon senki másnak nincs, csak nekünk. Istenem! Hogy lehettem ilyen hülye? Hogyanis feltételezhettem róla azt, hogy nem akarja megkérni a kezem? Vak voltam, nem láttam az orromnál tovább, pedig ismerhettem volna annyira, hogy tudjam, hogy még ezt is egyedi módon szeretné megtenni. A zsebemhez kaptam, oda rejtettem a karikát, amit a hadnagy hozott el még az előző este.
- Ez az? - kérdeztem felmutatva a fehéraranyból készült csodát. - Ezt tervezte nekem? - csuklott el a hangom. A sírás az elmúlt néhány órában hűséges társammá avanzsált.
- Igen. Ez az.
- Biztos vagy benne?
- Halálosan. Jajj, ne haragudj, ez hülyén jött ki - szabadkozott Jake.
- Semmi gond - feleltem kurtán, még mindig nem tértem magamhoz az imént hallottaktól. Egész végig azt gondoltam, hogy az összezörrenésünk után ment el egy ékszerészhez és az én unszolásomra vett egy gyűrűt, de nem. Ő ugyanazt akarta, mint én. Már évek óta tervezgetett.
- Nagyon jól az emlékezetembe vésődött, hisz én őrizgettem neki már egy ideje. Nem tudta hol rejthetné el, így rám bízta. Ezért jött át hozzám. Shelley nézz rám! - emelte fel az államat mutatóujjával. - Boldog volt! Nem haragudott rád! Hinned kell nekem! Nem miattad halt meg.
- Ez hazugság! - kaptam el a fejemet, újra a gyűrűt kezdtem mustrálni. Nem akartam felhúzni, sokkal jobb tervem akadt vele.
- Nem az. Mikor átjött vigyorogva mesélte, hogy egy rugóra jár az agyatok, és, hogy te, szó szerint idézem: olyan aranyos volt, mikor kiakadt, annyira szeretem mikor morcos, legszívesebben ott helyben felcibáltam volna az emeletre. – Rick megjegyzése hallatán elpirultam. Őszintén mertem remélni, hogy a hálószoba titkainkat nem fecsegte ki.
Jake-nek sikerült mosolyt varázsolnia az arcomra, még ha az csak rövid ideig is tartott, hálás voltam neki.
Jake főzött egy kávét és még hosszú órákon át beszélgettünk, felelevenítettük a közös emlékeket. Már nem is emlékeztem, hogy mennyi őrültséget csinált a mi kis csapatunk. Olyan távolinak tűnt a boldogság. Mintha mindazok nem is velem történtek volna. Mintha valaki másnak az élete lett volna, pedig az enyém volt. Az összes őrültség, amit tettünk. A barátainkkal töltött kirándulások, túrák, vacsorák és millió más, fantasztikus élmény. Jól esett kicsit kiszakadni depressziómból, noha tudtam, hogy nem maradhatok Jake-nél a végtelenségig, előbb-utóbb szembe kell néznem a magány zord tényével. Fel kell hívnom Martha-t, nem bujdoshatok előle egy örökké valóságig. Aztán még sorra válaszolnom kell a tegnap óta érkezett SMS-ekre is, illetve találkoznom kell Ramonával is. Ramona volt a legeslegjobb barátnőm és már vagy húszszor hívott. Elképzeltem, ahogy halálra aggódja magát miattam, fel-le járkál és az őrület határán van.
Hirtelen olyan erőt éreztem magamban felszabadulni, amire nem számítottam. Mindenek előtt el akartam intézni valami fontosat, de ahhoz kellett a barátnőm is…
Jake-től elbúcsúzva Ramona felé vettem az irányt, de előtte még meg kellett állnom ott, ahol a baleset történt. Kicsit odébb parkoltam le vén tragacsomat, így maradt időm gondolkozni, míg odaértem. Hiába próbáltam, sehogy sem bírtam rájönni, hogyan váltam a világ legboldogabb emberéből élőhalottá. Azelőtt minden egyes percet az Ég legcsodálatosabb ajándékának tartottunk, és igyekeztünk a lehető legjobban kihasználni. Miért van az, hogy amit egyszer nekünk adtak, egyik pillanatról a másikra visszaveszik? A Sors kegyetlen játékot űzött velem… velünk. Nem értem, mi volt ezzel a célja, azt végképp nem, hogy ettől nekem miért lesz jobb? Soha senkit nem fogok már úgy szeretni, mint Őt. Egyetlen férfi sem léphet a helyébe… Pedig annyira szerettünk volna egy kisbabát. Nagyszerű apa lett volna belőle - az előttem játszódó filmből, mely a már soha meg nem történő életemet vetítette le -. A valóság vasmarka tépett ki. Ott álltam azon a helyen. Láttam a lábam alatt futó féknyomokat, melyek sötétre színezték az aszfaltot, örök nyomot hagyva egy tragikus balesetről. Bár senki nem fogja tudni, hogy valamikor ott ért véget egy ember élete, csak én.
Egyre közelebb sétáltam az út pereméhez, oda ahol Rick kocsija átszakította a szalagkorlátot. Csak egyetlen lépés választott el Tőle, de nem tudtam megtenni, nem tehettem meg. Akkor megszegtem volna a cseresznyefa alatt tett ígéretemet és nem akartam még nagyobb csalódást okozni neki.
Az eddig kellemes fuvallat egyre szédületesebb vágtába kezdett, belekapva a hajamba, vadul cibálni kezdte, mintha csak egy zászló lett volna. Örvényként hullámzott mögöttem. Félelmetes dörgés rengette meg az egész tájat, felnézve láttam, ahogy sötét felhők tornyosultak az égen, majd egy kövér esőcsepp landolt a homlokomon, végig gördülve arcomon. Az elsőt még egy követte, mígnem egyre több és több hullott felém. Mielőtt Ramonához indultam volna, erőt vettem magamon és lenéztem. Láttam az alattam tátongó félelmetes mélységet. Fájdalom hasított a halántékomba és a hátam mögül fékcsikorgásra lettem figyelmes, hallottam a gumi félelmetes sikítását. Odafordultam és megpillantottam egy elszabadult Toyotát, amint az egyre csak közelített hozzám. A sofőr már nem tudta uralni, az autó önálló életet élt. Lábaim vascövekként süppedtek a talajban, mozdulni sem bírtam.
Figyeltem az egyre közeledő járművet, mikor már csak karnyújtásnyira volt tőlem megremegtem, de képtelen voltam lehunyni a szememet. A következő pillanatban átsuhant rajtam a motorháztető, és egy szempillantásnyi időre láttam Ő-t. Rick volt a volán mögött, rémült arcán kétségbeesés tükröződött, de nem maradt időm elemezni, mert ezután a kocsi átszakította a szalagkorlátot, majd bukfencezve gurult le a sziklás hegyoldalon egészen addig, míg végül meg nem állt egy réten.
- NEEE! - ordítottam, majd zokogva rogytam össze. Belemartam a nedves talajba, hajam csatakosan tapadt homlokomhoz, de nem érdekelt. Kínzó fájdalmat éreztem a lelkemben. A Sors keserédes ajándékot adott. Átélhettem szerelmem utolsó perceit, amit senkinek nem kívánnék, még a legnagyobb ellenségemnek sem. Szörnyű volt. Hosszú perceken át mozdulni sem bírtam, elázva, remegő testtel feküdtem a földön. Sáros ujjaimmal letöröltem szilajul tajtékzó könnyeimet. Az ég velem együtt sírt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése