Shelley
- Shelley! Kicsim! Kérlek, ébredj fel! - hallottam valahonnan a távolból édesanyám hívó szavait.
Nem akartam kinyitni a szemem. Még nem. Az túl fájdalmasnak tűnt. Szerettem volna visszamenni a rétre. Rick-et akartam, bármi áron. Tudtam, amint kinyitom a szememet, szembesülök a kínzó jelennel, arra pedig nem álltam készen. Talán soha nem is fogok.
Menekülni akartam, de hiába. Anyu a vállamnál fogva rázogatni kezdett, ám még ekkor sem reagáltam, konokul ragaszkodtam a sötétségemhez. Sikertelen próbálkozásai után azt hittem végre feladja, mert hallottam távolodó lépteinek zaját. Nemsokára visszatért. Hirtelen egy erős, szúrós, szeszes szag kúszott az orromba, gonosz kígyóként egyre bentebb vándorolt. Nem bírtam tovább és megtörtem. Fénysebességgel pattant fel szemhéjam. Hosszú órák óta először nem a bánat miatt szökött könny a szemembe. Még a fejem is belesajdult anyám jól sikerült akciójába.
- Ezt miért kellett? - kérdeztem némi éllel és keserűséggel a hangomban.
- Shell! Végre! Már annyira aggódtam érted! - szemeiben vízcseppek csillogtak, miközben magához vont, olyan szorosan, hogy azt hittem összeroppant, de nem szóltam neki. Nem akartam még jobban elkeseríteni. Nem tudnám elviselni, ha még egy szerettemnek fájdalmat okoznék, éppen elég eltűrnöm azt a tényt, hogy miattam halt meg Rick. Rick… ő szólított Shellnek, ehhez senki másnak nincsen joga, még a tulajdon anyámnak sem! De hasztalan próbálkoztam szóra nyitni a számat, az meg sem mozdult. Még mindig nem tudtam kimondani a nyilvánvalót.
- Jól vagy kincsem? - kérdezte riadtan a kanapé mellett térdepelő, csodálatos asszony, akinek az életemet köszönhetem. Ami ebben a percben, romokban hevert és meggyőződésem volt, hogy úgy is marad, ameddig nem követem Rick-et a domb túloldalára. - Jól érzed magad? Ne hívjak orvost? - folytatta tovább a faggatásomat, miközben hosszú, kecses ujjaival a hajamat igazgatta.
- Ne hívj! - nyögtem tiltakozva. Már csak az hiányozna. Egy okoskodó orvos, aki megmagyarázza, hogy mekkora szükségem lenne egy pszichológusra, a történtek feldolgozása végett. Még mit nem! - Rendben vagyok.
- Ennek örülök, de lehet mégiscsak ki kéne hívni Dr.Luis-t, hiszen elájultál… - aggodalmaskodott tovább. - Az én lelkem megnyugodna, ha megvizsgálna valaki.
- Anya, kérlek! - emeltem égnek a szememet, kitéptem kezemet az övéből, és a kanapé felé fordultam. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem ide, mert az utolsó, amire emlékeztem, az az, hogy az ajtóban álltam a hadnaggyal, amikor elolvadt a világ. - Nincs szükségem orvosra. Egyszerűen csak egy kis magányra vágyom! - hazudtam.
Igazából pocsékul éreztem magamat. A fejem zsongott, a szívem össze-visszakalapált. Fájt mindenem. Még lélegezni is fájt, de nem akartam bevallani. Egyedül akartam lenni, hogy az önsajnálat mélyére süllyedhessek, hogy fesztelenül kisírhassam a bánatomat. Gyászolni akartam! Semmi szükségem nem volt nézőközönségre, elvégre is a gyász nem egy előadás, amire jegyeket lehet foglalni és a díszpáholyból sajnálkozva nézni. Nem akartam mások szánakozását hallani és látni sem.
- Sajnálom! - bukott ki anyámból párhuzamosan a sírással. - Sajnálom Shelley, hogy elvesztetted Rick-et, sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni, miközben a szívem majd meg hasad, ahogy látom a gyötrelmedet. Sajnálom - csuklott el a hangja.
Erről beszéltem. Ez az, amire a legkevésbé szükségem volt. Még a saját fájdalmammal sem voltam képes megbirkózni, nem hogy még az anyáméval is. Haragudtam rá, mert kimondta azt, amire én nem voltam képes, hogy Ő már nincs többé. Ez hazugság! Hisz megígérte, hogy örökké velem marad! Ekkor a zokogás hullámként söpört át rajtam, megrázva a testem, végül felszínre tört belőlem. Nem bírtam visszafojtani. A testem úgy rázkódott, mintha áramot vezettek volna belé. Éreztem hosszú, szőke hajú angyalom védelmező karjait a derekamon. Szembe fordultam vele. Türkiz szemeit ugyanúgy könny áztatta, mint az enyémet. Összeborultunk, és hosszú perceken keresztül némán vigasztaltuk egymást. Néha végig simított loboncomon.
- Ó Shell! - már megint így hívott, ettől csak még jobban kezdtem sírni. A francba, nem akartam fájdalmat okozni neki. - Bármit megadnék, hogy boldognak lássalak, hogy visszakapd őt. Akár az életemet is odaadnám, csak, hogy újra nevetni lássalak. - Szavai savként mardosták már amúgy is megtépázott lelkemet. Nem akartam, hogy ő is rosszul érezze magát miattam, de hiába akartam nem tudtam parancsolni a felszínre ömlő érzelmeimnek, amik úgy törtek elő belőlem, mint forró, égető láva a szunnyadó tűzhányóból. Ahogyan a vörös, bugyogó folyadék elpusztított mindent, ami az útjába került, úgy döntött romba és pusztított a saját fájdalmam is. Minden, ami előtte szép volt, élettel teli, az mostanra kopár szikársággá változott.
Pár órával később elfogytak a könnyeim, legalábbis egy rövidke időre, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy kijátsszam anyámat. Tudtam, hogy sietnem kell, mielőtt bekövetkezne a következő kitörés, mielőbb meg kellett nyugtatnom a nőt, aki felnevelt, és mindig is törődött velem. Bár megígérte, hogy este még átjön és megnézi, hogy rendben vagyok-e, de ebben a percben nem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz később, görcsösen kapaszkodtam a jelenbe, abba a pár órába, amikor önsajnálatba burkolózhatom, és fesztelenül zokoghatok.
Pechemre - legalábbis most úgy éreztem, hogy nem túl jó - a szüleim a mellettünk lévő farmon éltek. Gyalog kábé 10 perc volt az út a két ház között, kocsival még gyorsabb. Normális esetben repestem az örömtől, hogy akkor látogatom meg őket, amikor csak kedvem szottyan, de most inkább tűnt átoknak, mintsem áldásnak.
- Szia, kicsim, este jövök - mondta anyu az ajtóban állva - pihenj egy kicsit! - azzal behúzta maga mögött az ajtót.
Egyedül maradtam, de mégsem voltam tőle boldog, pedig idáig erre vágytam. Mihez kezdjek? Annyira sivárnak és üresnek tűnt az egész ház. Nem tudtam magammal mit kezdeni.
Körbejártam a nappalit, a konyhát. Felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, de ez sem segített. Fejben valahol máshol jártam, egy másik világban. Újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet, amint Rick és én összebújva ülünk a fa tövében, miközben ő a hajamat babrálta. Annyira valóságosnak tűnt az egész, nem lehetett álom. Éreztem érintésének forróságát, a csókja hevességét. Éreztem! De ha nem álom volt, akkor mi? Akárhogyan törtem is a fejemet nem tudtam rájönni. Felöltöztem és lementem a lépcsőn, pont úgy, mint reggel, de most nem csapta meg az orromat a rántotta frissen sült illata, és a lépcső aljánál senki nem várt rám. A sírás ismét rázni kezdte a testem, nem tudtam abbahagyni. Ekkor valaki csöngetett. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy nem hallottam mikor érkezett látogatóm. Nem akartam ajtót nyitni, egyedül akartam lenni, de zaklatóm kitartónak bizonyult. Folyamatosan nyomva tartotta a csengőt, amitől a fejem majd szétrobbant, mintha kalapáccsal ütötték volna. Kénytelen voltam ajtót nyitni. A hadnagy állt velem szemben.
- Jó estét Ms. Campbelle! Elnézést a zavarásért, de… - kezdte mondandóját, ám mielőtt folytatni tudta volna, félbeszakítottam.
- Hadnagy úr! - szólítottam meg, hisz még azt sem tudtam, hogy hívják. - Ne haragudjon, de egyedüllétre van szükségem, kérem ne most.
- Sajnálom, megértem. Csak két percre ugrottam be, hogy átadjam ezt Önnek - tartott felém egy átlátszó műanyagzacskót. Egy fénykép volt benne rólam és egy gyűrű. Nem tudtam mire vélni. Mielőtt megszólalhattam volna, a rendőr megelőzött. - Ezeket Rick Frewen-nél találtuk. A fotó a kezében volt, valószínűleg azt szorongatta… öhm… utolsó perceiben. A gyűrű pedig a zsebében volt. Úgy véltünk, hogy Önt illetik meg ezek a tárgyak.
- Köszönöm - feleltem. Erősnek akartam látszani, de belülről, ha lehetett még inkább összetörtem. Megmaradt szívem darabjába minden egyes szó, ami a hadnagy szájából elhangzott, hosszú, lángoló szögként fúródott bele. Sikerült összeraknom a képet, és immáron biztos voltam benne, hogy én öltem meg. Miattam kellett meghalnia. Ezt a terhet örökké magamon fogom hurcolni, mint mázsás súlyt. Nagyobb büntetést el sem tudtam képzelni ennél. Ehhez képest a halálom megváltásnak tűnt. Úgy leélni egy életet, hogy minden percben az jár a fejemben, hogy megöltem azt, akit szerettem, méltó büntetésnek bizonyult számomra. Szenvedni akartam, mert megérdemeltem. Sőt ennél még többet is.
- Jól érzi magát, hölgyem? - érdeklődött az egyenruhás férfi.
- Igen. Köszönöm. - feleltem, bár minden szavam ugyanolyan hazugság volt, mint amikor anyámnak mondtam ugyanezt. - Csak szeretnék egyedül lenni, ennyi az egész.
- Akkor én nem is zavarom tovább. Ha bármi gondja vagy kérdése van, hívjon nyugodtan. - Átnyújtotta a névjegyét. Mark Todd, ez a név szerepelt rajta. - Viszontlátásra!
- Köszönöm! - kiáltottam utána, mielőtt még beszállt volna a járőr kocsiba. Mark bólintott egyet, azzal kifarolt a ház elől.
Megint egyedül maradtam. A kezemben szorongatott zacskóval a kanapé felé indultam. Kihúztam először a saját fotómat és nézegetni kezdtem. Bűntudatom az eddigieknél is jobban izzott. Rick még a haláltusája közben is rám gondolt. Szeretett, ő mindig is szeretett. Annyira jó ember volt, nem érdemeltem meg.
Tekintetem a gyűrűre vándorolt. Félve kivettem és hosszú perceken keresztül csodáltam. Káprázatos volt, még soha életemben nem láttam hozzá foghatót. Egyszerű, de mégis sokat mondó. A fehéraranyból készült karika tetején egy kiemelkedő félszívet formázó motívum tekeredett, közepén egy apró igazgyönggyel. Belsejébe finom, cikornyás betűkkel annyi állt:
Shell & Rick
Most már teljesen biztos voltam benne, hogy én öltem meg. Ha nem meséltem volna neki a hülye álmomról, ha nem vágtam volna a fejéhez, hogy még nem kérte meg a kezemet, talán még most is élne.
Megkaptam, teljesült az álmom. A gyűrű az enyém, de a gazdáját elvesztettem. A sors megadta nekem, amit annyira akartam, hiába tudtam most már, hogy egy fémdarab nem tesz boldoggá, késő volt.
Újra és újra lejátszottam magam előtt a balesetet: Ugyan nem láttam, de sikerült összeraknom Rick utolsó perceit. Láttam, amint boldogan hajt hazafelé, majd megcsúszik, átszakítva a szalagkorlátot lefordul a hegyről. Vajon tudta, hogy meg fog halni? Vagy reménykedett?
A fotó alapján éreztem, hogy tudta mi vár rá. Ő még ott is rám gondolt és nem magára. Jaj, Istenem, úgy szeretném magamhoz ölelni, beletúrni sűrű, sötét hajába, ami mindig olyan rosszfiússá varázsolta tökéletes vonalú arcát. Szerettem a kétnapos borostája nyújtotta csiklandós érzést, amikor egymáshoz ért arcunk. Hiányzik.
Rick-ről való álmodozásomat anyu szakította félbe. Hallottam cipője kopogását az öreg fapadlón, amint belépett a házba. Megcsókolta fejem búbját és leült velem szemben.
- Jaj, kicsim! Sejtettem, hogy ha elmegyek, megint sírni fogsz. Nyugodj meg, itt vagyok veled - magához ölelt, fejemet mellkasába fúrtam és hagytam, hogy, ha lehet, még több érzelem csorduljon ki belőlem. Abban a percben úgy éreztem, hogy sós könnyeim soha nem fognak elfogyni, pedig a szemem már égett és fájt, de nem foglalkoztam vele.
Miután sikerült valamelyest lehiggadnom, elhúzódtam madárcsontú édesanyám melegséget nyújtó öleléséből. Megmutattam neki a markomban szorongatott gyűrűt.
- Miután elmentél a hadnagy meglátogatott és nekem adta ezt a gyűrűt, meg egy fényképet, amit… amit az utolsó perceiben szorongatott - felemeltem a rólam készült fotót is, átnyújtottam anyunak.
- Ez a gyűrű álomszép Shelley - súgta, miközben szeme párásan csillogott. Tudtam, hogy miattam tartja magát. - Rick nagyon szeretett téged.
- Igen… nem érdemeltem meg.
- Ne butáskodj kincsem! Ti egymásnak voltatok rendelve… - bíztatott, nem tudhatta, hogy mindhiába. Soha nem fog tudni meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a bűnös.
Mégis ez történt…
- A sors kiszámíthatatlan. Neki ennyi volt megírva. Tudod, mindenki addig marad az életünkben, ameddig szükségünk van rá. Rick-nek ennyi volt szánva.
- A sors kegyetlen! Nekem kellett volna meghalnom! - szakadt ki belőlem. Tudtam, hogy minden szavam szíven találja anyámat, de nem tehettem semmit. Kimondtam, amit éreztem. Muszáj volt.
- Ne mondj ilyet, ezt ő sem akarná! És annak sem örülne, ha így látna téged.
- Azt senki ne várja tőlem, hogy tapsikolva ugráljak és dalolásszak örömömben! - immár kiabáltam, pedig anyu nem ezt érdemelte, de rajta töltöttem ki minden fájdalmamat.
- Nem is kívánja senki, hogy örülj ennek. Sajnálom - sütötte le szemét megbánóan. A fenébe! Shelley Jane Campbelle ehhez aztán értesz! Megbántani azokat, akik az életedet jelentik! - Beszéltem Martha-val. Pénteken lesz a temetés.
Ez hihetetlen! A reggel még mellettem feküdt, vidámak voltunk. Beborította egész testemet kellemes csókjaival, reggelit készített. Most meg arról beszélünk, hogy mikor helyezik be egy gödörbe! Anyám szavai hidegzuhanyként értek. A temetéssel véglegessé tette számomra, hogy fikarcnyi esélyem sem maradt arra, hogy még visszajön. Valahol mélyen még bíztam benne, hogy nem ő ült a kocsiban. Tudtam, hogy őrültség, de úgy könnyebbnek tűnt az egész, mert az nem lehet, hogy soha többé nem lépi át azt a küszöböt.
- Martha… - leheltem halkan. Egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogyan fogok szembe nézni Rick szüleivel. Nem tudtam mit mondhatnék nekik. Szégyelltem magam. Hogyan is mondhattam volna el, hogy mi történt? Hogy miattam vesztették el egyetlen fiúkat, akit annyira imádtak. - Képtelen vagyok felhívni.
- Tudom kicsim, de most nem is kell. Beszéltem vele, elmagyaráztam neki mindent, és ő sem várja el, hogy ilyen állapotban felhívd - nyugtatgatott tovább szőke őrangyalom.
- Anyu, miért vagy velem ennyire jó? - néztem rá kérdőn, mert nem értettem, miért védelmez egy gyilkost, még ha az a saját lánya is. - Nem érdemlem meg.
- Ne beszélj csacsiságokat! - korholt le.
Azután még sokáig beszélgettünk, vagyis inkább ő beszélt, én meg hallgattam. Jól estek szavai, segítettek elterelni a figyelmemet. Amíg hallgattam andalító hangját, nem gondoltam Rick-re. Sikerült száműznöm őt egy rövidke időre.
Az egész napos stressz és sírás nagyon kimerített. Szemhéjam ólomsúlyként nehezedett íriszemre. Nagyokat pislogtam, hogy ne aludjak el, mert nem akartam megint egyedül maradni a fájdalmammal, de végül az álommanó legyőzött. Megadtam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése