Keserédes szerelem - 7. fejezet

Cam

 A puha bőrkanapéba süppedve ültem és figyeltem a lányt. Annyira labilis volt és ingerült. Miután letette a telefont, még egy darabig ott állt a komódra hajolva. Nem sírt, nem nevetett, voltaképp semmit sem csinált. Néztem, ahogyan a háta egyenletesen mozog fel-le és kiszélesedik, mikor levegőt vesz. Hosszú, gesztenyebarna haja rendetlenül terült szét a vállán, végig kúszva a hátára.

Mondanom kellett volna valamit, de nem volt mit. A szavak amúgy is elcsépeltek, az érzések és a tettek többet számítanak. Meg aztán nem is ismertem őt. Azon kívül, hogy amikor legutóbb láttam, abban a fehér ruhában, annyira megragadt bennem a kép, hogy éjjelente vele álmodtam. Na, jó, nem mindig, de sűrűn. Erős fonálként szőtte be magát az álmaimba… és az életembe.

Nehéz lesz átvennem Rick helyét. Még minden annyira új és más. Bele kell rázódnom az ő életébe, ami rohadt nehéz lesz. Nem is értem mire jó ez az egész. Annak kéne ezt csinálni, aki kitalálta vagy legalább mellékelhetett volna hozzá egy kézikönyvet, például azt, hogy Hogyan vegyük át a halott, és számunkra totálisan ismeretlen unokatestvérünk helyét az ő életében, avagy, hogyan hozzuk rendbe mindazt, amit a halála okozott a szeretteinek címmel.

Azon kezdtem filózni, hogy vajon Rick hogyan csinálná, ha én haltam volna meg. Vajon mihez kezdene az én napsütötte, vidám, laza és bulis életemmel? Egyáltalán mit mondana az Angyallánynak, miért kell eltűnnie egy teljes évre?

- Lehiggadtam, szóval most mesélj el mindent az elejétől kezdve, de úgy, hogy én is értsem - fordult felém Shelley. Komótos léptekkel a fotel felé tartott, mikor helyet foglalt addig forgolódott, hogy szembe kerülhessen velem.

- Hűha, hol is kezdjem? - ezt a kérdést inkább magamnak szántam, mintsem neki, de ő gyorsan rendre igazított, hogy az elején. - Nem könnyíted meg a dolgom, azt ugye tudod? - erre nem felelt semmit, csak megvonta a vállát. Megmertem volna rá esküdni, hogy egy amőba méretű mosolyt fojtott el magában. - Sokkal egyszerűbb lenne, ha elolvastad volna a végrendeletet, ahelyett, hogy a farmeredbe tuszkolod.

- Ne kertelj annyit, vágj bele - teljesen megváltozott előbbi dührohamához képest, nem tudtam mire vélni, de jobbnak láttam kihasználni a békés övezetet.

- Rendben. Akkor megpróbálom neked röviden összefoglalni a dolgokat, de nem garantálom, hogy érthető is leszek, mert kicsit elnyomott ez a repülőút.

- Repülő? Nem értelek és miért beszélsz ilyen furán… mintha akcentusod lenne - összevont szemöldökkel várta a választ. Muszáj volt mosolyognom, mert úgy nézett ki, mint egy kölyökkutya.

- Ausztráliában élek, vagyis éltem… A szüleimmel, jobban mondva az apámat nem ismerem, mert ő elhagyta az édesanyámat még mielőtt megszülethettem volna.

- Sajnálom.

- Figyu, nincs mit sajnálnod. Teljesen hidegen hagy az öreg…

- Oké… akkor neki is eshetnél annak a mesélésnek.

- Mi lenne, ha inkább adnék neked egy levelet, amit a kuzinom írt? - érdeklődtem óvatosan, nehogy szívinfarktust kapjon ott helyben. Ódzkodva a reakciójától rá sandítottam. Szemöldöke szinte a haja vonaláig felszaladt - ami elég mókásan nézett ki és alapjáraton szembe röhögtem volna, de a helyzet komolysága ezt nem engedte, így visszafojtottam - szeme elkerekedett, pupillája gomb méretűre tágult, ajkai leheletnyire szétnyíltak. Nem jutott szóhoz, hiába próbált bármit is mondani, mindannyiszor kudarcba fulladt, leginkább egy levegőért küszködő halra emlékeztetett.

- Hogy mi? - bökte ki hosszas próba után. - Ismételd el, amit az előbb mondtál, kérlek - szemében megannyi érzelem hömpölygött. Remény, szerelem, bánat, fájdalom és sok más emóció kavarodott össze, egységes örvénnyé.

- Azt mondtam, hogy adok neked egy levelet, amit Rick írt neked - ismételtem meg immár határozottan az előbbi kijelentésemet. Remélve, hogy végre sikerül feldolgozni ezt az új információt.

- Az… az meg hogy lehet? - dadogta, még mindig nem értve az egészet.

Kezdtem egyre feszültebben érezni magam, dühös voltam, de nem rá. Haragom a tanácstalanságomban gyökerezett. Nem voltam hozzá szokva az efféle lelkizős dolgokhoz. Mi otthon sosem tépődtünk ennyit a dolgokon. Elfogadtuk, hogy az élet olykor nem fenékig tejfel, de még akkor is megpróbáltuk a dolgok napsütötte oldalát nézni. Ezáltal nem ismertem a kétségbeesés fogalmát, mely most egyre inkább úrrá lett rajtam. Nyomasztó volt az egész légkör, az a sok fájdalom, szomorúság, ami körül lengte a házat. Friss levegőre vágytam, valamire, ami kiragad a sötétségből és újra beszínezi az életemet.

Elmehettem volna, vissza oda ahol jól éreztem magam, de ugyanakkor nem akartam kitolni ezzel a szegény lánnyal sem. Nem ő tehet erről a rohadt családi átokról. Önhibáján kívül keveredett bele. Tudom, hogy én sem önszántamból csöppentem ebbe, de mégis felelősséggel tartoztam Rick szeretteiért, főként Shelley-ért. Valami belső hang, arra késztetett, hogy maradjak vele és rángassam el a szakadék széléről, ahol most áll.

Ez a feladat viszont sokkal nehezebb lesz, mint amire valaha is számítottam volna. Rövid ideje vagyok itt, de ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy leszűrjem mennyire dacos és labilis. Talán már sikerült felfognia, hogy a szerelme halott, és soha nem tér vissza - bár soha ne mond, hogy soha, pláne ne az én családomban -, de még mindig nem lépett túl azon, hogy mindezt el is fogadja. Mert attól nem lesz jobb, ha élete végéig gyászolni fogja az unokatestvéremet. Oké, persze mindig hiányozni fog neki, a helyében marad egy bazi nagy űr, amit senki nem tud befoltozni, de akkor is, az élet megy tovább. Talpra kell állnia, emberek közé mennie, és meg tanulni újra élni. Ebben kell segítenem neki.

Még nem tudom miként, de Isten lássa lelkemet akkor is kirángatom ebből az ingoványból, ha az életem múlik rajta. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem. Első lépésként össze kéne barátkoznom vele, ami valljuk be nem lesz egyszerű. Amennyire észrevettem nem szívlel túlságosan. Úgy érzi, hogy betolakodtam ide, és ki akarom túrni Rick-et, pedig ha tudná, hogy nem én akartam ezt így…

- Hahó! - integetett a szemem előtt, észre sem vettem mennyire elmélyültem a gondolataimban. - Figyelsz te rám egyáltalán?

- Ööö… igen - ráztam meg a fejemet, hogy újra visszarázódjak a jelenbe. - Bocsi, csak elkalandoztam.

Akkor válaszolnál végre arra, amit huszadjára kérdezek? - förmedt rám ingerültem, miközben a száját húzogatta. Mondtam én, hogy Ms. Labilis barátságát elnyerni nehezebb lesz, mint együtt teázni az angol királynővel…

- Igen, de melyikre? - szégyen vagy sem, de elfelejtettem, hol is tartottunk. Ezzel a kérdésemmel magam alatt vágtam a fát.

Shelley mély levegőt vett, két ujja közé fogta orrnyergét és lassan, nagyon lassan minden szót alaposan artikulálva ejtett

Hogy. Értetted. Azt. Hogy. Rick. Írt. Nekem. Egy. Levelet?!

- Ja, azt! Úgy, ahogy mondtam. Mielőtt meghalt volna a végrendelete mellett hagyott egy neked szánt levelet.

- Az hogy lehet? - a döbbenet végérvényesen hatalmába kerítette szegény lányt.

- Gondolom úgy, hogy fogott egy tollat és…

- Mekkora tapló vagy! - fakadt ki belőle. Felpattant a fotelről, ingerülten fel-alá járkált a tévé előtt. Egy szót sem szólt, csak haragos pillantásokat vetett felém. Ha a nézéssel ölni lehetett volna, mostanra halott lennék.

- Úgy értettem, hogy lehetséges az, hogy végrendeletet hagyott? Nem tudhatta, hogy meg fog halni! - még mindig zabosan mászkált, de hangjából eltűnt az él. - Ugye? - kérdezte megerősítésre várva, mikor nem feleltem.

Cam most oltári nagy pácban vagy! Most mi a francot mondjak neki? Azt mégsem közölhetem vele, hogy, de igen tudott róla. Egész kiskorunktól kezdve fel voltunk rá készülve, hogy bármikor meghalhatunk és tudtuk, hogy csak az egyikünk maradhat életben. A kiskapuról pláne nem beszélhettem neki, még nem…

- Valószínűleg… körültekintő volt - ez az, éreztem, hogy megtaláltam a megfelelő mentőszót, bár rühelltem magam, hogy hazudnom kellett neki. Szép kis barátság lesz, ha már az elején hazugságra alapozunk…

- Körültekintő? - látszott, hogy nem igazán vette be, amit mondtam.

- Igen. Nem hallottál még olyanról, hogy egyes emberek már fiatalon megírják a végrendeletüket? - én sem bírtam tovább ülve maradni. Az előszoba felé vettem az irányt. Jobb lesz, ha odaadom neki azt a levelet, úgy talán nem kérdezősködik többet.

- Nem igazán - felelte nyersen. - Most meg mit csinálsz? Hova mész?

- Előkeresem neked azt a levelet - visszhangoztam félig a táskámban kotorászva.