Keserédes szerelem - 8. fejezet

Shelley

Félelemmel vegyes izgalom lett úrrá rajtam. Egyrészt vártam a levelet, szükségem volt Rick szavaira. Bármi, ami vele kapcsolatos volt úgy kellett nekem, mint víz a sivatagban bolyongónak. Ugyanakkor rettegtem is. Elképzelésem sem volt mi állhat abban a levélben. A gyomrom görcsbe rándult. Minden másodperc, mialatt Cam a poggyászában kutakodott maga volt az örökké valóság. Testemen egymást váltva futottak át a különböző hőhullámok. Hol vert a víz és úgy éreztem ott helyben meggyulladok. Nem kaptam levegőt, mintha bezártak volna egy üvegcsébe, hol vészesen fogyott az oxigén. A következő pillanatban pedig kirázott a hideg, mintha az előbbi üvegház átváltozott volna egy életre kelt hó gömbbé.

- Na? - sürgettem Cam-et. - Meg van már?

- Nem, még nincs… nyugi - felelte miközben megtörölte jobb kezével verítékező homlokát.

Fejemben össze-vissza cikáztak a legkülönfélébb gondolatok. Kezdtem az eddigieknél még izgatottabbá válni, belülről feszített egy furcsa érzés. Talán a tehetetlenség és a tenni akarás egyvelegeként létrejött reakció volt. Csak álltam ott egy helyben, miközben a maratont is képes lettem volna lefutni. Szívem szerint arrébb löktem volna Rick unokatestvérét, és én magam kutattam volna tovább. Őrjítően lassúnak tűnt, pedig szegény tényleg igyekezett. Láttam, hogy az ő keze is ütemes remegésbe kezd. Homloka egyre jobban gyöngyözött. Feszengve állt egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát.

- Hol a francban van már? - harsant fel dühödten. Kezeit a magasba emelve hadonászott. - Ne haragudj Angyallány, nem értem. Pontosan emlékszem hová tettem, de most még sincs ott - abban a pillanatban megsajnáltam, szemei őszinte kétségbeesést tükröztek.

- Nyugalom - közelebb lépdeltem hozzá, megnyugtatásként a karjára tettem a kezem. Az érintésre, mikor összeért a bőrünk, összerázkódott. - Ha ideges vagy úgy nem fog menni - folytattam tovább. Nem értettem magamat. Egészen más szavak jöttek ki a számon, mint amit valójában gondoltam. Az agyamban egyre csak az bömbölt, hogy borítsd már ki azt a rohadt táskát!

- Sajnálom. Fáradt vagyok - tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta rabul ejtve azt. Álltam a szemkontaktust, ami nem kis erőfeszítésembe került. Rick halála óta igyekeztem kerülni az ilyesfajta pillanatokat, jobb volt a padlót bámulni vagy valami semlegest. - Megvan! Elfelejtettem, hogy a reptéren áttettem egy másik zsebbe, nehogy meggyűrődjön, ha rádobják a többi koffert.

- Na, látod! Higgadt fejjel máris könnyebben megy…

Még ki sem mondtam, de már a kezében tartott egy elefántcsont színű borítékot, melyre cikornyás betűkkel az én nevemet rajzolták fel.

Határozott mozdulattal felém nyújtotta. - Tessék.

Haboztam. Utána akartam nyúlni, de nem ment. A testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Újból megpróbáltam, immáron több sikerrel, de félúton ismét megakadályozott valami. Bal karom ernyedten puffant vissza a testem mellé.

- Vedd el! - noszogatott tovább.

- Nem megy - ismertem be pironkodva.

- Shelley! Egészen eddig a pontig úgy vártad, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékát, most meg azt akarod mondani, csak így egyszerűen, hogy nem megy? - hangjában valami furcsa él keveredett, de nem teketóriázott sokat. Megmarkolta a kezemet és belenyomta a borítékot. - Tessék, a tiéd. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Én teljesítettem a magam részét, most pedig, ha nem bánod fáradt vagyok, szeretnék lepihenni.

- Nem… nem bánom - ismét hápogtam, mint egy kiskacsa, mint az elmúlt pár hétben, oly sokszor.

- Akkor megmutatnád vagy elmondanád, hogy hol aludhatnék, mert ugyan én beérem a lábtörlővel is, de itt még azt sem látok.

- Kint van… - csak akkor esett le, hogy mit is mondtam az imént, amikor már késő volt… hogy lehetek ekkora idióta?! Mintha szerepet cseréltünk volna Cam-el. Erre a válaszra még ő sem számított. Fekete pupillája duplájára tágult, és beletelt jó néhány másodpercbe mire meg bírt szólalni.

- Oh, tényleg? Köszönöm nemes lelkűségedet… Igazán nagyra értékelem, de én most nem vágyom wellness hétvégére, ahol egyszerre alhatok és zuhanyozhatok is, de ígérem, a következő alkalmat nem hagyom ki - azzal rám kacsintott. KACSINTOTT! RÁM! Mit képzel ez magáról? A kezembe tolja Rick utolsó gondolatait, majd, mintha mi sem történt volna, provokál?

- Menj fel a lépcsőn - mutattam az emelet irányába -, majd a folyosón jobbra az első ajtó. Ott találod a vendégszobát.

- Kösz - felelte kurtán. Vállára csúsztatva táskája pántját elindult a lépcső felé. Hátulról szemlélve kissé karika lába volt. A járása olyan ismerősnek tűnt… Hol láttam már? Á megvan! Pontosan úgy ment, mint Nicolas Cage. Annak a pasinak van az a jellegzetes járása, mintha séta közben is egy motor lenne a lábai közt. Ezen jót kuncogtam magamban.

- Jaj, és ne haragudj a rózsaszín virágos ágyneműért, de többnyire a barátnőim szoktak megszállni nálunk. - Muszáj volt egy kicsit heccelnem, mert annyira irritáló volt számomra a viselkedésének nyolcvan százaléka. Túl magabiztos volt, sugárzott belőle a tesztoszteron, amolyan, na, ki a fasza csávó, naná, hogy én! típus.

- Ez nagyon… - habozott, mit is mondjon. - Szupcsi!

Nem tudtam mit mondhatnék még, hisz úgyis mindenből kivágja magát, tuti, ez is valami ausztrál szokás. Így csak álltam és figyeltem, míg eltűnik. Miután egyedül maradtam, kezemben a levéllel fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Össze-vissza forgattam, ujjaimmal végigsimítottam a nevemen. A boríték nem volt lezárva, tehát bárki olvashatta. Mégis éreztem ott legbelül, hogy nem így történt. Lehet, hogy Cam tapló, de ennyire mégsem. Ez ahhoz túlságosan is bensőséges.

Egy kisebb háború zajlott a szívemben. Egyik percben őrült módjára téptem volna fel a borítékot, nem törődve a lap épségével, másik percben szorosan a szívemhez öleltem és úgy véltem, hogy elteszem későbbre, egy igazán különleges alkalomra.

Ne halassz semmit holnapra! Anyu állandóan ezt sulykolta belém és ez az apró gondolat szép lassan hatalmába kerített. Ki kell nyitnom. Rick is ezt akarná. Félek. Valami módon cselekednem kellett, mert azt nem lehet, hogy mint egy eszelős magammal háborogva percenként mást akarjak. Így vagy úgy döntenem kell!

Szabad kezemmel a hátam mögötti falnak támaszkodva lecsúsztam a padlóra. Összegyűjtöttem minden erőmet és lassan felfelé toltam a boríték tetejét. A kezem ekkor már úgy remegett, mint ősszel a száraz levelek, melyeket a szellő ráz. Becsúsztattam két ujjamat és egy barackszínű post it-et húztam elő. Ezüst tollal a következő idézet állt rajta:

„Mikor könnyes szemeim remegnek meg,

tudatják, hogy Te nem vagy velem,

tudnod kell, hisz a részem vagy Életem!

És én a Tiéd Édesem.”

Még egyszer elolvastam, majd újból és újból, egészen addig, míg végül már fejből is tudtam. Odakint az eső lecsendesedett, néhány csepp koppant az ablaknak halk ritmust diktálva. Észre sem vettem, hogy időközben bealkonyult, csak mikor felpillantottam az ablakra. Ám még elegendő fény maradt ahhoz, hogy kihúzzam a nagyobb levelet, ismét becsúsztattam a kezemet, hogy immáron előhúzzam azt, amitől egyszerre rettegtem és vágytam rá.

Az előző cetlihez hasonlóan ez is halvány barackszínben játszott. Komótosan kihajtogattam, minden tűrődést kisimítva, míg szembe nem találtam magam a szöveggel. Ezt kétségtelenül Ő írta - állapítottam meg. Bár itt lenne most Ramona, hogy előre elolvassa és biztosítson a felől, hogy nyugodtan elolvashatom, nincs mitől tartanom. Badarság! Hisz úgysem engedném neki, hogy még előttem tanulmányozza. Ámbár a támogatása jól jönne.

Az emeletről hangos horkantások szűrődtek le. Ez a pasi még álmában is idegesítő! Rick soha nem horkolt, így nem voltam hozzászokva ehhez, noha kiskoromban sok álmatlan éjszakát okozott nekem ezzel apám, de az már rég volt. Emlékszem a végzős bál előtti estére, amikor szerettem volna időben lefeküdni, hogy másnap ne két óriási táskával a szemem alatt kelljen ébrednem, mert minden tini lány álma, hogy azon az éjszakán igazi hercegnő lehessen. Bár már akkor sem voltam az a kimondottan csajos típus, de az a bál akkor is fontos volt, nem csak magam miatt. Azt akartam, hogy Rick büszke lehessen rám és bátran mutogathassa a barátnőjét minden haverja előtt. Már jó előre meg is vettük anyuval a legmegfelelőbb ruhát, ami maga volt az álom. Egy világoszöld szaténból készült estélyi ruha volt. Felső pánt nélküli, fűzős része testhez simult, néhány egyszerűbb minta ívelt át a bal mellrésztől srégen a jobb csípő részig, ahol végig futott a fűző alján, ebből indult ki a fodros, abroncsos alsó része.

Csakhogy aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni, apám reszelős horkolását hallgattam pirkadatig. Reggel bele sem mertem nézni a tükörbe. Akkor úgy tűnt, mintha a tükröm száma meggyarapodott volna a házba az én bosszantásom végett. Egész reggeli alatt meg sem mukkantam, csak kergettem a gabonapelyheket a langyos tejben. A szüleim nem értették, hogy mi lelt engem, de úgy gondolták, jobb nem firtatni, mígnem végül apa feladta és rákérdezett, hogy mi a vesződségem oka. Erre olyan ingerült lettem, hogy az asztalhoz vágtam a kanalamat és se szó se beszéd felcsörtettem a szobámba és magamra zártam az ajtót. A saját kis birodalmam biztonságot jelentő menedékében pedig jól kibőgtem magam. Azt már mondanom sem kell, hogy ezek után nem, hogy két táska húzódott a szemem alatt, de egy komplett lánchegység nőtt ki, ami lila árnyalataiban játszott.

Visszagondolva ezekre a kis badarságokra már látom, hogy sok olyan dolog miatt itattam az egereket, amik szinte semmiségek. Sokkal fontosabb és mélyebb dolgok történnek a világban, mint például ez a baleset.

Nem húzhatom tovább az időt, el kell olvasnom. Semmivel sem lesz könnyebb, ha most félre rakom, és holnap veszem elő, vagy egy hét múlva. Akkor is ugyanilyen nehéz lesz megtenni, de muszáj. Elvégre is semmi rossz nem állhat benne, Rick nem tenne olyat. Szándékosan nem okozna nekem fájdalmat, vagy, ha valami olyat kell közölnie, ami alapjában véve fájdalmas, nos, azt is olyan módon tenné, hogy már-már elhitetné velem, hogy az nem valami rossz, hanem csodálatos dolog.

Még utoljára végig simítottam a lapon, az íráson, mintha így érezném őt magát. Lelki szemeim előtt láttam, amint gondosan a lap fölé görnyedve kanyarítja a szebbnél szebb betűket. Vajon milyen érzés lehetett megírni egy végrendeletet? Mikor tette? Ott voltam a közelében én is és nem vettem észre? Hogy reagáltam volna rá, ha meglátom? Vagy kint írta a vízesésnél? – ezek, és még sok hasonló gondolat kavargott a fejemben, majd nekiláttam az olvasásnak.

Kicsim!

Sajnálom, ha most ezt a levelet kell olvasnod, mert az azt jelenti, hogy már nem lehetek melletted.

Tudom, hogy nem érted miként írhattam végrendeletet, de majd, ha elérkezett a pillanat, megtudod, addig ne gondolkodj ezen.

És, ha jól sejtem, akkor fogalmad sincs róla valójában ki is Cam. Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked, de van egy unokatestvérem. Igaz soha nem találkozhattunk, de attól még tudom, hogy Cam egy nagyon rendes srác. Hiszen, ha nem így lenne, akkor nem olvasnád ezeket a sorokat sem. Nem lett volna szabad, de én mégis megkértem, hogy vigyázzon erre a levélre, és, ha egyszer úgy hozná az élet, akkor juttassa el hozzád.

Sok dolog meg fog változni az életedben. Lehet, sőt biztos, hogy nem vagy rájuk felkészülve, de muszáj végig csinálnod! Értem, értünk, de leginkább magadért! Kérlek!

Cam oda fog költözni hozzád, a házba (csukd be a szádat, mert ez még nem minden J) és 1 évig együtt kell élnetek (tudom, tudom… most legszívesebben megölnél, de ez már lehetetlen… na, jó ez talán kicsit morbid lett, bocsi! Csak, hát annyira furcsa egy ilyen búcsúlevelet írni, mikor a föld felett szárnyalok mérföldekkel. Hú, basszus, ez is elég hülye hasonlat volt J). Ki fogod bírni, bízz bennem!

Azt nem árulhatom el miért kell így történnie, csak muszáj és kész. Egy év nem olyan hosszú!

Most viszont úgy érzem tudnod kell mindarról, amit irántad érzek, mert ezek az érzelmek soha nem múlnak el!

A szüleim, és legfőképp anyám megadta nekem az élet lehetőségét, viszont Te kínáltad fel magát az ÉLETET. Olyan vagy számomra, mint a görög isteneknek az ambrózia. Te táplálsz (elnézést, de kénytelen vagyok áttérni jelen időre, mert képtelen vagyok úgy írni, mintha már meg haltam volna) és egyre éhesebbé teszel. Köszönöm, hogy vagy és voltál nekem!

Ha már nem leszek veled, nem foghatom többé a kezed, nem szoríthatlak magamhoz, akkor se felejtsd el, hogy SOHA nem foglak elhagyni. Hiszem, hogy az elmúlás nem végleges és, hogy csak a fizikai valóm szűnik meg létezni, ezáltal a lelkem tovább él.

Jaj, ne haragudj, mindig elkalandozom más vizekre és nem azt írom, amit szeretnék. Szóval:

Ha én már nem leszek, de szükséged lesz egy helyre ahová elmenekülhetsz, akkor jusson eszedbe a mi kis vízesésünk és az együtt töltött pillanatokból meríts erőt, hogy talpra tudj állni.

Ha úgy érzed, hogy viharfelhők tornyosulnak a fejed felett és szükséged van egy menedékre az eső elől, akkor tedd a kezed a szívedre és érezz! Ott leszek veled, a lelkedben.

Ha szükséged van egy gyógymódra, mely enyhíteni tudja a fájdalmadat, én akkor is ott leszek örökkön-örökké!

Amikor szükséged van valakire, aki szeret, én ott leszek!

És tudd, hogy mosolyogva haltam meg, mert, ha visszagondolok azokra a percekre, álmokra, melyeket hátra hagytam boldog leszek, mert a sors megáldott azzal, hogy az életem része lehettél!

Szeretlek Shelley! Várni foglak:

                                                                 Rick