Shelley
Annyira idióta vagyok! Nem akartam megbántani Ricket, de kijött belőlem. Nem tehetek róla, hiszen annyira valóságos volt az a rohadt álom. Ahogy ott állt az oltár előtt abban az elegáns, fekete öltönyben, elől összekulcsolt kézzel és mellette Jake. Én meg apuba karolva lépkedtem egyre közelebb a boldogság felé. Alig bírtam leküzdeni a könnyeimet, hogy ne rontsam el a sminkemet, de Isten lássa lelkemet, az sem érdekelt volna, ha a mező közepén farmerben esküszünk meg, csak örökre magaménak tudhassam.
Hol lehet? Már nagyon régen elment. Azóta minden egyes perc súlyos lassúsággal vánszorgott, ólomból készült láncokat vonszolva maga után. A szívem összevissza vert, idegesség hullámai borzolták az idegeimet. Rossz előérzetem támadt, de elhessegettem őket. Szimpla paranoia - ezzel nyugtattam magam. Korábban még soha nem vesztünk ennyire össze, de hozzá kell szoknom, mert, ha összeházasodunk, biztosan lesznek további összezörrenések az életünkben és, ha én mindegyiktől így kikészülök az nem lesz jó, diliházban fogok kikötni.
Leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, de nem bírtam két percnél tovább nézni, így inkább kinyomtam, és mint a mérgezett egér fel-le járkáltam a szobában, míg kerekek csikorgását nem hallottam. Abban a percben a remény szikrája visszaköltözött belém, újjáéledt, mint Főnix a hamvaiból.
Néhány másodperc alatt elképzeltem, amint belép az ajtón a nyakába borulok, és amennyiszer csak lehet bocsánatot kérek. Elvégre is mit számít egyetlen papír? Anélkül is élhetünk boldogan.
Miért nem jön végre? - filóztam. - Már rég be kellett volna jönnie, vagy ennyire haragszik rám, hogy látni sem akar?
Még egy autó lefékezett a ház előtt. Egy ismeretlen férfi dörmögő hangja szűrődött be kintről. A gyomrom görcsbe rándult, egyre szaporábban vettem a levegőt. Valami nagyon nincs rendben… Az ember megérzi az ilyesmit.
Mielőtt az idegenek bekopoghattak volna, az ajtóhoz rohantam, feltépve azt. Nem akartam hinni a szememnek. Kék-fehér autók sorakoztak a házunk előtt. Az első járműből kiszállt egy férfi, társai a másik kocsiban maradtak. Lassú, komótos léptekkel közeledett felém, mintha azon töprengett volna, miként is kezdje mondandóját. Már azelőtt, hogy bármit is mondhatott volna tudtam, miért jöttek.
- NEM AKAROM HALLANI! NEM! - tiltakoztam kétségbeesve, ujjaimat belevájva az ajtó kemény deszkájába.
- Ms. Campbelle? - kérdezte dörmögő hangon az ősz hajú idegen.
- Igen, én vagyok az, de könyörgöm, kérem, mondja, hogy minden rendben van Rick-kel?! - esdekeltem.
- Sajnálom Ms. Campbelle - kezdte az aggastyán, deres bajszú férfi. Szemében együttérzés tükröződött. Látszott, hogy nem először csinálja, de még így is feszengve igazgatta kék egyenruhája szélét - a kerületi rendőrkapitányság hadnagya vagyok, és rossz hírt kell közölnöm Önnel.
- Kérem… - néztem rá párás szemekkel - ne!
- Sajnálom kisasszony! Rick Frewen sajnálatos módon balesetet szenvedett. Mire a helyszínre értünk, már életét vesztette. Nem tudtunk rajta segíteni… Őszinte részvétem. - Sütötte le a szemét.
A hadnagy utolsó szavai apró szilánkokká zúzták össze a szívemet. Hallani lehetett minden leváló darab fájdalmas reccsenését. Nem akartam elhinni a történteket, abban reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom és nem sokára felébredek. Rick, az én Rickem nem… nem tudtam kimondani.
Egyetlen perc leforgása alatt romba dőlt egész eddigi életem, sőt a jövőm is.
Csak álltam tehetetlenül, néztem, ahogyan a balszerencse, avagy a sors katonái elfoglalják az életem és álmaim építette váramat. Hiába akartam, egyedül képtelen voltam legyőzni mindezt. Rick-re vágytam. Arra, hogy átöleljen, a fülembe súgja, hogy semmi baj, csak egy ízléstelen vicc volt. Bármi mást elfogadtam volna, de ezt nem tudtam. Pár órával ezelőtt teljes volt az életem, olyan, amilyenre mindenki vágyott. Én meg eldobtam magamtól! Ha nem lettem volna annyira ostoba… akkor talán még most is… élne. Nem vettem észre, hogy megvolt mindenem, csak most, hogy mindent, sőt még annál is többet elvesztettem. Örökre. A kétségbeesés savként mardosott.
Az eszem felfogta a hallottakat, de a szívem képtelen volt elfogadni másik fele elvesztését. Ezer sebből vérzett. Kitépték mellőle a párját, mely akkora sebet hagyott maga után, amit soha senki és semmi nem fog tudni begyógyítani. Örökké fájni fog, míg csak dobogni kényszerül. Csonkán.
Könnyeim hulló nyári záporként áztatták arcomat, torkom köré egy láthatatlan kötél hurkot formált, egyre szorosabbra fűzve önmagát. A szoba és az előttem tornyosuló rendőr képe elmosódott, a színek egybefolytak, elmosva a világot.
Egész testemben remegtem, míg végül térdeim feladták a szolgálatot, összecsuklottam. Emlékszem, ahogy a föld felé hullottam, mint egy élettelen rongybábu, ám mielőtt padlót értem volna, elsötétült körülöttem a világ.
Egy koromsötét szobában találtam magamat, a földön heverve. Nem emlékeztem rá, mikor és hogyan kerültem ide. A sűrű feketeségben az orrom hegyéig sem láttam, így hát megdörzsöltem szememet, gondolván, hogy az majd segít, de a kívánt hatás elmaradt.
Vártam kicsit, hátha történik valami, de semmi. Elhatároztam, hogy talpra állok és keresek egy villanykapcsolót vagy kijáratot. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha az életben is ki léphetnénk egy ajtón, mikor megfeneklett az életünk, és egy új, szebb helyen találnánk magunkat, elfeledve bánatunkat. Ostoba ábránd…
A hátam mögött lévő hideg, nyirkos fal segítségével felkászálódtam a földről. A fal mentén tapogatózva haladtam egy kiút reményében, de mindhiába. Úgy látszik a sors végleg összeesküdött ellenem. Bár nem is bánnám annyira, ha soha többé nem találnék haza. Haza. Nekem már nincs is olyanom, mert azt mondják, az otthonunk ott van, ahol a szeretteink, és az én szerelmem elhagyott. Nem lehetek ennyire önző, hisz ott vannak a szüleim. Nem futamodhatok meg, értük végig kell csinálnom, még akkor is, ha közben minden egyes nappal jobban meghal bennem valami. Vissza kell jutnom!
Már épp kiabálni készültem volna segítségért, mikor egy szikrázó fénygömb jelent meg előttem. Szemmagasságban lebegett, és meg mertem volna rá esküdni, hogy kuncogott. A lényből sugárzó fény bevilágította a körülöttem lévő teret, ami még így is lehangoló volt, hogy már láttam.
Egyetlen fénykép hevert a padlón, Rick mosolygott rajta. Ugyanazzal a csibész, féloldalas mosolyával, amiért annyira oda voltam. Ettől egy kósza pillanatra felfelé görbült az ajkam, de a fájdalmas valóság újra visszarángatott emlékeimből.
Bármerre fordultam az ürességen kívül semmi mást nem láttam. Akárcsak az én lelkem - gondoltam, hisz szerelmem elvesztésével az is kiürült, nem maradt benne a kongó ürességen kívül semmi.
Le akartam hajolni a fotóért, ám ekkor a fénylény megindult a szoba túlsó végébe - amit, eddig nem vettem észre. Fáklyaként mutatta az utat. Egy hosszú, sötét, dohos folyosóra vezetett, melynek oldalán ajtók sorakoztak. Ameddig elláttam mindegyik máshogyan nézett ki. Volt közöttük óriási, tömör bükkfából készült, de akadtak egészen aprók is, melyeken egy gyermeken kívül más nem fért volna át. Némelyik cifrán festett, míg a másik úgy hatott, mintha eldőlni készült volna.
Megragadtam az első, ódon ajtón lévő kilincset és rángatni kezdtem eszeveszettül, de nem nyílt ki. Egy névre lettem figyelmes, amit kis réztáblára véstek: William Thompson.
Cincogó társam azt sugallta a tudatalattim segítségével, hogy nyúljak a zsebembe. Régi, míves munkával készített, kovácsoltvas kulcsot húztam elő. Kezemben a vasdarabbal újra nekifutottam a robosztus ajtó kinyitásának, de továbbra sem jártam sikerrel.
Végig próbáltam az összes ajtót, de egyik zárba sem illet. Nem adtam fel, tovább haladtam. A folyosó hosszabbnak tűnt, mint első ránézésre gondoltam. Minél bentebb mentem, annál több jelent meg. A legkülönfélébb ajtók előtt haladtam el, mindegyiken más és más név állt. Jessica Forrest-é kígyószerű volt, David Lyn-é hordóra emlékeztetett, Vicky Hill-é, pedig egy nagy bohókás bohócfejet formált.
A kétségbeesés hulláma söpört át rajtam a folytonos kudarc miatt, de kísérőm egyre távolabb haladt, engem is arra ösztönözve, hogy kövessem, míg végül megállt egy rozsdabarna, fa alakú ajtó előtt, melyen az én nevem függött. Ha még ezt megpróbálom, azzal nem vesztek semmit - gondoltam és behelyeztem a kulcsot a zárba. Siker! Beleillet. Hangos kattanással nyílt ki előttem, felfedve titkát.
Egy csodálatos mező képe tárult elém. A fű élénkzöld szálain harmat csillogott. A réten megannyi színes virág lengedezett, ahogy megcirógatta őket a kellemes nyári fuvallat. Soha nem láttam még ezekhez fogható színű és formájú növényeket. Csodálatosak.
Amint balra néztem, egy hatalmas cseresznyefát pillantottam meg. De ez sem a megszokott színekben pompázott, hanem egy számomra teljesen ismeretlen rózsaszínes-pirosas árnyalatban. Egyre közelebb lépdeltem hozzá, a háta mögött, a csörgedező, kristályszínű patak mellett ott volt Ő.
Alig hittem a szememnek. Ahogy ott állt, sugárzott róla a boldogság. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, mintha ereimbe felhőtlen örömöt fecskendeztek volna, szétáradt a véremmel együtt a testem minden egyes szegletébe. Leírhatatlan érzés volt. Az összes bánatomat elfelejtettem, mindegyik nyomasztó terhet, melyek a vállamat nyomták kint hagytam az ajtó előtt. Itt a szomorúság nem tűnt ismerős érzésnek, sőt, már maga ez a szó is idegenként hatott.
Megszaporáztam lépteimet. Szerettem volna mielőbb átkarolni, magamhoz szorítani és beszívni az illatát. Érezni akartam, hogy velem van.
Megbotlottam egy kiálló gyökérben, de Rick elkapott. Érintése meleg hullámként söpört végig a testemben. Boldog voltam. Rájöttem, hogy semmi másra nem vágyom, csak Rick-re. Semmi más nem érdekel, amíg velem van.
Leültünk a cseresznyefa tövébe, fejemet a mellkasára fektettem. Kezével gyöngéden végig simított hajamon, majd egyik tincsemet tekergetve játszadozott vele. Némán összebújva ültünk egymás mellett, de ez nem az a frusztráló csönd volt, hanem az a sokat mondó.
Mikor már a Nap a horizont alá szállt, vérvörösre és narancsra festve az égbolt kék vásznát, Rick talpra állt és felsegített.
- Ideje visszamenned - súgta, miközben megcsókolt.
- Hová? - kérdeztem tőle. - Nélküled sehová sem megyek!
- Én mindig veled leszek itt - tette rá kezét a szívemre.
- Nem akarlak elveszíteni! - kérleltem, könnyek szöktek szemembe. - Itt maradok veled! - dacoskodtam tovább.
- Nem lehet. Neked még dolgod van!
- Nélküled már semmi dolgom! - rebegtem sírástól elcsukló hangon.
- Shell! Ha igazán szeretsz vissza mész! Amikor elérkezik az utad vége, én ott foglak várni. Ígérem!
- Nem akarok nélküled élni!
- Kérlek! Ne okozz nekem fájdalmat! - hideg mutatóujjával végig simított arcomon, felitatva egy legördülő könnycseppet. - Mindennél jobban szeretlek Kicsim!
- Én is! - suttogtam elcsukló hangon.
- Akkor most visszamész és teljesíted, amit bevállaltál. Megígérem, hogy örökre melletted maradok - mondta határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon.
Ajkait az enyémre tapasztotta, gyöngéden megcsókolt. Tarkója köré fontam ujjaimat és úgy csókoltam, mintha az életemért küzdöttem volna, mint amikor a fuldokló belekapaszkodik az utolsó levegővételébe.
Eltolt magától a csípőmnél fogva. A fülembe súgta, hogy - Szeretlek - és hátat fordítva, egy domb felé vette az irányt. Én meg csak álltam és néztem, ahogyan az életem értelme egyre csak távolodik tőlem. Utána kellett volna mennem, de nem tudtam. Kötött az ígéretem, amit néhány perccel ezelőtt csikart ki belőlem. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna itt maradni vele. Itt ahol minden jó és szép, ahol nincs szomorúság. Abban a percben még a családom sem érdekelt.
Mielőtt végleg eltűnt volna a domb mögött, visszafordult még egyszer utoljára.
- Shell bármi történjék is, soha ne akard megmásítani a múltat, mert annak súlyos következményei lesznek! Fogadd el azt, ami történt! Szeretlek! - azzal végleg eltűnt.
Mielőtt felfoghattam volna szavait, a rét színei összemosódtak és újra elsötétült minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése